Riesz Frigyes (Győr, 1880. jan. 22. – Bp., 1956. febr. 28.): a világhírű magyar matematikai iskola egyik legkiemelkedőbb alakja, egyetemi tanár, az MTA tagja. Egyetemi tanulmányait Budapesten (1899-1901), Zürichben (1897-1899), a politechnikumon és Göttingenben (1901-1902) végezte. Lőcsén, majd Budapesten középiskolai tanár. 1907-ben mutatták be első jelentős munkáját a párizsi tudományos akadémián 1911-től a kolozsvári egy. h. 1912-től rk., 1914-től r. tanára. Az I. világháború után Szegeden folytatta működését. Nagy része volt abban, hogy Szeged világviszonylatban jelentős matematikai centrummá vált.1945-ben a szegedi egy. rektora. 1945 végén a budapesti tudományegy hívta meg egyik matematikai tanszékére, itt tanított haláláig. A Felsőbb Függvénytani Tanszék tanszékvezető tanára. 1945-ben megkapta az MTA nagydíját. Az MTA matematikai és fizikai osztályának elnöke, majd tb. elnöke, a Sorbonne levelező tagja, a bajor tudományos akadémia külső tagja, a szegedi, budapesti és párizsi egyetem díszdoktora. Legismertebb eredménye az 1907-ben publikált ~-Fischer -tétel a valós függvénytan köréből. Nagy szerepe volt az absztrakt terek fogalmának kialakításában. A modern matematika egy új ágának, a funkcionálanalízisnek egyik megalapítója. Felfedezései alapozták meg a függvényterek, lineáris operációk és a szubharmonikus függvények elméletét. A modern matematikai fizika szempontjából is fontos ergod- elmélet terén is jelentős eredményeket ért el.

Szabad György (Arad, 1924. augusztus 4. – Budapest, 2015. július 3.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, politikus, 1990 és 1994 között az Országgyűlés elnöke, Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a magyarországi polgári átalakulás volt.
1942-ben érettségizett, beadott felvételi kérelmeit az akkor hatályos numerus clausus miatt elutasították, emiatt kertésztanonc volt 1944-ig, majd zsidó származásúként munkaszolgálatra hívták, onnan 1944. március 15-én megszökött.
1945-ben felvették a Budapesti Tudományegyetem történelem szakára, ahol 1950-ben, az addigra már Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) nevű intézményben szerzett tanári és levéltárosi diplomát. Egyetemi ideje alatt mezőgazdálkodott is, majd 1949-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka, később levéltárosa lett. Diplomájának megszerzése után 1954-ig egyeteme aspiránsa volt, majd az ELTE újkori és legújabbkori magyar történelem tanszékének adjunktusává nevezték ki. 1956-ban vette át docensi, 1970-ben egyetemi tanári kinevezését. 1994-ben professor emeritusi címet kapott. 1955-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1969-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának tagja lett. 1982-ben az MTA levelező, majd 1998-ban rendes tagjává választotta. 1985 és 1990 között a Magyar–Lengyel Történész Vegyesbizottság elnöke, majd tagja lett.
Tudományos munkássága mellett közéleti szerepet is vállalt: 1945–46-ban a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) tagja volt. Az 1956-os forradalom alatt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Forradalmi Bizottságának tagjává választották. A politikai életbe ezután csak 1987-ben tért vissza, amikor részt vett és felszólalt a lakiteleki találkozón. Ekkor a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alapító tagja lett. 1989-ben megválasztották a párt elnökségébe is, amelynek munkájában 1994-ig vett részt.

Az 1990-es országgyűlési választáson pártja budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1990. május 2-án az Országgyűlés alelnökévé választották, ezzel együtt megbízott elnökévé. Három hónap múltán átvette az Országgyűlés elnöki tisztségét, amelyet a ciklus végéig viselt. Az
Kutatási területe 1956 előtt a magyar gazdaság- és társadalomtörténet volt, ezt követően a magyar polgári átalakulás korszakában előtérbe került nemzeti és demokratikus törekvéseket helyezte vizsgálatai középpontjába.

Foglalkozott az önálló államiság történeti kérdéseivel, valamint a parlamentáris kormányzati rendszerre alapozandó jogállamiság és az abszolutista törekvések közötti konfliktusok. A jobbágyrendszer témakörén belül annak válságát és felszámolását vizsgálta az agrárstruktúra átalakulása tekintetében.

Kádár Miklós (Budapest, 1904. november 15. – Budapest, 1971. szeptember 27.) jogász, ügyvéd, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok kandidátusa (1952).
A Budapesti Tudományegyetemen szerzett oklevelet 1927-ben. Ezután ügyvédként dolgozott. 1938-ban kikeresztelkedett a római katolikus vallásra. A második világháború alatt az antifasiszta ellenállás tagja volt. 1945 után kiemelkedő szerepet játszott a népi igazságszolgáltatás kiépítésében. Az Országos Ügyvédi Tanács elnöke volt, majd 1946 és 1949 között a Budapesti Ügyvédi Kamara főtitkára.
Ezt követően 1949-től az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a büntetőjogi tanszék tanszékvezető tanára lett, illetve 1957 és 1961 között az jogi kar Dékánja. 1971-ben bekövetkezett haláláig a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője. A büntetőjogtudomány nemzetközi tekintélyű tudósa, a fiatal jogásznemzedék nevelője volt. A szocialista országok büntetőjogászai között ő volt az első, akt beválasztottak a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (Association International du Droit Pénal, AIDP) tagjai közé és később a szervezett alelnöke lett haláláig. Tagja volt a Szakszervezetek Országos Tanácsának.

Tanulmányait 1964-1969 között ELTE magyar-könyvtár szakon végezte. 1973-ban doktorátust szerzett. Egyetem elvégzése után pár hónapig segédmunkásként dolgozott, majd 1969 őszétől Tudományos segédmunkatárs lett az ELTE XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén. 1970-ben tanársegédi kinevezést kapott, majd 1975-ben adjunktus lett. 1976-ben kilépett az egyetemről, azonban óradóként még működött, majd a Népszabadság munkatársaként folytatta pályáját. Ezzel párhuzamosan 1972-től a Kritika munkatársa, 1978-tól főszerkesztő-helyettese. Emellett dolgozott még a Külügyminisztériumi Könyvtárban és az MSZMP KB politikai főiskoláján.
Tagja volt a Magyar Írók Szövetségének, A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának, az MTA Irodalomtudományi bizottságának és az MSZMP-nek is.
Két legnagyobb kutatási területe Sarkadi Imre és Bálint György munkássága. Emellett számos neves szerző művéről írt kritikákat. Aktív szerepet vállalt a magyar irodalmi életben, levelezett Ungvári Tamással, Agárdi Péterrel, Tandori Dezsővel és Aczél Györggyel is.