Bogsch László (Vajdahunyad, 1906. szept. 28. – Bp., 1986. febr. 19.): paleontológus, egyetemi tanár, a földtani tudományok kandidátusa (1957). A budapesti Pázmány Péter tudományegyetemen 1924 és 1929 között természetrajzot, földrajzot és vegytant hallgatott, majd 1929-ben geológiából és paleontológiából doktorált. Rövid ideig Szegeden dolgozott; 1929 őszén a budapesti tudományegyetem Földtani Intézetébe került mint tanársegéd, 1936-37-ben ösztöndíjasként Bécsben és Berlinben folytatott őslénytani tanulmányokat; 1938-ban adjunktussá nevezték ki. 1939-ben magántanárrá habilitálták. 1946-ban lett az egyetem őslénytani tanszékének intézeti tanára. 1955-ben tanszékvezető egyetemi docenssé, 1958-ban tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezeték ki, s e posztot töltötte be nyugalmazásáig, 1973 nyaráig. A Magyarhoni Földtani Társaság Őslénytani Szakosztályának elnöke volt 1963-66-ban, 1981-85-ben a Tudománytörténeti Szakosztály elnökhelyettese volt. 1974-től haláláig a Magy. Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteletbeli elnöke. Külföldi tudományos társaságok is tagjukká választották. 1973-ban a Magyarhoni Földtani Társulat emlékgyűrűjét kapta meg, 1981-ben pedig MTESZ-díjban részesült. Számos tanulmánya jelent meg a szakosztály Földtani Tudománytörténeti Évkönyveiben. Tudományos kutatásainak középpontjában az őslénytan, valamint a harmadkor miocén és oligocén rétegtana állt. Faciológiai és biokronológiai vizsgálatai és megállapításai, egyben analizáló és szintetizáló munkássága nyomán a miocén malakolögia és sztratigráfia nemzetközileg is elismert kutatója volt. Több mint 170 tudományos közleménye jelent meg. – Fő művei: A Föld harmadkora (Bp., 1939); Földünk története (Bp., 1943); A Föld kialakulása és fejlődése (Bp., 1948); A Kárpát-medence fejlődéstörténete és földtani felépítésének vázlata (Bp., 1948); A magyar föld története (Bp., 1953); Általános őslénytan (Bp., 1968).

Mátrai László (1909-1983) filozófiát, esztétikát, magyar irodalomtörténetet tanult a budapesti egyetemen, 1929-ben alapfokú magyar-német szakos tanári vizsgát tett, majd 1931-ben bölcsészdoktori fokozatot szerzett. 1941-ben egyetemi magántanár lett. Akadémikus (1948-tól levelező, 1962-től rendes tag), az MTA II. osztályának titkára (1953-1955; 1960-1970), 1970-től osztályelnöke, címzetes egyetemi tanár (1965-től), az ELTE BTK Marxizmus-Leninizmus Tanszékcsoportjának vezetője volt. 1933-tól az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, melynek 1945-1979 között főigazgatója volt. 1939-1943 között az Eötvös Kollégiumban tanított, 1946 és 1948, majd 1973 és 1980 között filozófiatörténetet oktatott az egyetemen.
Elsősorban magyar és egyetemes filozófiatörténeti kutatásokkal foglalkozott, többek között írt a reneszánsz filozófiáról, Kopernikuszról, Holbachról és Hegelről. Könyvtárvezetői működése első éveit a világháború után az intézmény újjászervezése jellemezte. Előbb a háború idején megjelent angol, majd svájci könyvek gyűjteményéből szervezett kiállítást. Nevéhez fűződik a könyvtári anyagok rekatalogizálásának irányítása, a folyóiratok számonkénti nyilvántartása, új raktári rend, a tizedes osztályozású szakkatalógus és – elsőként Magyarországon – a tárgyszókatalógus bevezetése.

Mauritz Béla (Kassa, 1881. máj. 3. - Bp. 1971. febr. 15.) petrográfus, mineralógus, egyetemi tanár, az MTA tagja (1935-1946 között igazgatója), a föld- és ásványtudományok doktora (1957). A budapesti tudományegyetemen 1905-ben szerzett tanári oklevelet, majd Semsey Andor ösztöndíjával öt évig Heidelberg, Lipcse, Drezda és Bécs egyetemein tanult. Hazatérése után a budapesti egyetemen tanársegéd 1910-14 között adjunktus, 1914-től rendkívüli, 1915-től 1949-ig ny. rendes tanár az ásvány és kőzettani tanszéken, 1943-44-ben az egyetem rektora volt. 1937-től a Mathematikai és Természettudományi Értesítő szerkesztője. Nyugdíjazása után a Földtani Intézet kutatásaiban vett részt, majd a Nemzeti Múzeum Ásvány- és Kőzettárában dolgozott. A Magyarhoni Földtani Társulat tagja, két cikluson át elnöke, a Természettudományi Társulat alelnöke (1940-ig) volt. Elsősorban ásványkutatásokkal, a hazai mélységi és kiömlési kőzetek petrográfiájával foglalkozott.

Vadász Elemér (Székesfehérvár, 1885. márc. 1. - Bp. 1970. okt. 30.) geológus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-díjas (1948; 1952), a Magyarhoni Földtani Társulat örökös díszelnöke volt. A Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, 1907-ben doktorált. Gyakornok, majd tanársegéd, (1911) és adjunktus (1913) lett az egyetem földtan - őslénytani tanszékén. Az 1918-ban, az őszirózsás forradalom hónapjaiban az elsők között szorgalmazta a természettudományi kutatás és oktatás reformját. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki. Tagja volt a Tudományos Társulatok és Természettudományi Múzeumok Direktóriumának. A Tanácsköztársaság után az egyetemről távoznia kellett, 1920-tól a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusa volt nyugdíjazásáig, 1945-ig. 1946-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékének professzora lett 1965. évi nyugdíjba vonulásáig. 1948-49-ben a Természettudományi Kar első dékánja, 1949-50-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem utolsó rektora volt. A Magyar Földtani Társulat elnöke volt.

Fejér Lipót (Pécs, 1880. febr. 9. - Bp. 1959. okt. 15.) a század egyik legjelentősebb matematikusa. 1897-ben a József Műegyetem Gépészmérnöki Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait, a következő évben azonban átiratkozott a Budapesti Tudományegyetemre, ahol Beke Manó és Eötvös Loránd előadásai voltak rá a legnagyobb hatással. 1899/1900. tanévben a berlini egyetemen tanult. Még egyetemista korában kezdett el foglalkozni a Fourier-sorokkal, amely matematikai szakdolgozatának és doktori értekezésének témája is lett. 1905-től a Kolozsvári Tudományegyetemen tanított, ahol igen fiatalon, harmincegy éves korában lett nyilvános rendes tanár. 1911-ben – Eötvös Loránd közbenjárására - a Budapesti Tudományegyetem matematikai tanszékére nevezték ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1908-ban levelező tagjává, 1930-ban pedig rendes tagjává választotta. 1933-ban előadókörúton vett részt az Amerikai Egyesült Államokban, ahol tizenöt egyetem meghívásának tett eleget. A nyilasuralom alatt származása miatt sokat szenvedett, élete is veszélybe került. 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1959. október 15-én hunyt el Budapesten.

Almási János (1924-2001) 1924-ben született Hódmezővásárhelyen. 1947-ben a Szegedi Tudományegyetemen doktorált. Az egyetem elvégzése után egy ideig szerkesztőként dolgozott, majd 1959-től az ELTE Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszékén tanított adjunktusként. 1969-től az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, először tudományos titkárként, majd a Hálózati és Módszertani Csoport osztályvezetőjeként. 1974 és 1984 között az Egyetemi Levéltár vezetője is volt. Nyugdíjba vonulása után, 1990-ben a Politikaelméleti Tanszéken oktatott. Elsősorban a nemzetközi munkásmozgalommal kapcsolatban jelentek meg publikációi, monográfiái, de az újkori egyetemes és magyar történelem témaköréből több tankönyvet, egyetemi jegyzetet is írt.

Unger Mátyás (Lébény, 1921. jan. 30 – Helsinki, 1985. nov. 5.) Történész, tantárgypedagógus, egyetemi tanár, kandidátus. 1940-ben a soproni evangélikus tanítóképzőben szerzett tanítói-, majd a budapesti egyetemen 1952-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát. 1952-től 1955-ig az ELTE Történettudományi Karán tanársegéd. 1963-tól adjunktus, 1969-től docens, 1984-től pedig egyetemi tanár. Közben 1972-ben megvédte kandidátusi disszertációját. 1978 és 1984 között az ELTE BTK oktatási dékánhelyettese, 1962-től a Magyar Történelmi Társulat tanári tagozatának elnöke, 1983-től a Történelmi Szakmódszertani Tanszéki Szakcsoport vezetője. 1985-ben Helsinkiben a finn-magyar tankönyvegyeztető konferencián a magyar delegáció vezetőjeként hunyt el.
Gazdag életműve máig megkerülhetetlennek számít a történelemtankönyvek kutatóinak.