ELTE Szociálismunkás-képző Tanszék
A Szociálismunkás-képző Tanszék a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán működött, és a 2003. szeptember 1-jén létrejött Társadalomtudományi Kar egyik alapját képezte. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán az 1990-es években, a rendszerváltás után a főiskola a gyógypedagógus és szociálisszakember-képzésben egyaránt a nemzetközi trendekhez csatlakozott, a nyugat-európai utat választotta. Ez a két szakágra bontott egyszakos, kétszintű (főiskolai és egyetemi) gyógypedagógus-képzésre és szociálisszervező-képzés felfüggesztésével (később megszüntetésével) a főiskolai szintű általános szociálismunkás-képzésre való áttérést jelentette. 2003-tól a tanszék a Társadalomtudományi Kar Szociális Tanulmányok Intézetének keretei közt működik tovább.
Trencsényi-Waldapfel Imre Budapesten született, 1932-ben magyar-latin-görög szakon végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1948-ban kapott egyetemi tanári kinevezést, és megbízták a Szegedi Tudományegyetem klasszika-filológiai tanszékének vezetésével. Az 1949/1950. tanévben a Szegedi Tudományegyetem rektora volt. 1950 és 1970 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékét vezette. 1950 és 1953 között az egyetem rektora is volt.
Bogsch László (Vajdahunyad, 1906. szept. 28. – Bp., 1986. febr. 19.): paleontológus, egyetemi tanár, a földtani tudományok kandidátusa (1957). A budapesti Pázmány Péter tudományegyetemen 1924 és 1929 között természetrajzot, földrajzot és vegytant hallgatott, majd 1929-ben geológiából és paleontológiából doktorált. Rövid ideig Szegeden dolgozott; 1929 őszén a budapesti tudományegyetem Földtani Intézetébe került mint tanársegéd, 1936-37-ben ösztöndíjasként Bécsben és Berlinben folytatott őslénytani tanulmányokat; 1938-ban adjunktussá nevezték ki. 1939-ben magántanárrá habilitálták. 1946-ban lett az egyetem őslénytani tanszékének intézeti tanára. 1955-ben tanszékvezető egyetemi docenssé, 1958-ban tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezeték ki, s e posztot töltötte be nyugalmazásáig, 1973 nyaráig. A Magyarhoni Földtani Társaság Őslénytani Szakosztályának elnöke volt 1963-66-ban, 1981-85-ben a Tudománytörténeti Szakosztály elnökhelyettese volt. 1974-től haláláig a Magy. Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteletbeli elnöke. Külföldi tudományos társaságok is tagjukká választották. 1973-ban a Magyarhoni Földtani Társulat emlékgyűrűjét kapta meg, 1981-ben pedig MTESZ-díjban részesült. Számos tanulmánya jelent meg a szakosztály Földtani Tudománytörténeti Évkönyveiben. Tudományos kutatásainak középpontjában az őslénytan, valamint a harmadkor miocén és oligocén rétegtana állt. Faciológiai és biokronológiai vizsgálatai és megállapításai, egyben analizáló és szintetizáló munkássága nyomán a miocén malakolögia és sztratigráfia nemzetközileg is elismert kutatója volt. Több mint 170 tudományos közleménye jelent meg. – Fő művei: A Föld harmadkora (Bp., 1939); Földünk története (Bp., 1943); A Föld kialakulása és fejlődése (Bp., 1948); A Kárpát-medence fejlődéstörténete és földtani felépítésének vázlata (Bp., 1948); A magyar föld története (Bp., 1953); Általános őslénytan (Bp., 1968).
Mátrai László (1909-1983) filozófiát, esztétikát, magyar irodalomtörténetet tanult a budapesti egyetemen, 1929-ben alapfokú magyar-német szakos tanári vizsgát tett, majd 1931-ben bölcsészdoktori fokozatot szerzett. 1941-ben egyetemi magántanár lett. Akadémikus (1948-tól levelező, 1962-től rendes tag), az MTA II. osztályának titkára (1953-1955; 1960-1970), 1970-től osztályelnöke, címzetes egyetemi tanár (1965-től), az ELTE BTK Marxizmus-Leninizmus Tanszékcsoportjának vezetője volt. 1933-tól az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, melynek 1945-1979 között főigazgatója volt. 1939-1943 között az Eötvös Kollégiumban tanított, 1946 és 1948, majd 1973 és 1980 között filozófiatörténetet oktatott az egyetemen.
Elsősorban magyar és egyetemes filozófiatörténeti kutatásokkal foglalkozott, többek között írt a reneszánsz filozófiáról, Kopernikuszról, Holbachról és Hegelről. Könyvtárvezetői működése első éveit a világháború után az intézmény újjászervezése jellemezte. Előbb a háború idején megjelent angol, majd svájci könyvek gyűjteményéből szervezett kiállítást. Nevéhez fűződik a könyvtári anyagok rekatalogizálásának irányítása, a folyóiratok számonkénti nyilvántartása, új raktári rend, a tizedes osztályozású szakkatalógus és – elsőként Magyarországon – a tárgyszókatalógus bevezetése.
Mauritz Béla (Kassa, 1881. máj. 3. - Bp. 1971. febr. 15.) petrográfus, mineralógus, egyetemi tanár, az MTA tagja (1935-1946 között igazgatója), a föld- és ásványtudományok doktora (1957). A budapesti tudományegyetemen 1905-ben szerzett tanári oklevelet, majd Semsey Andor ösztöndíjával öt évig Heidelberg, Lipcse, Drezda és Bécs egyetemein tanult. Hazatérése után a budapesti egyetemen tanársegéd 1910-14 között adjunktus, 1914-től rendkívüli, 1915-től 1949-ig ny. rendes tanár az ásvány és kőzettani tanszéken, 1943-44-ben az egyetem rektora volt. 1937-től a Mathematikai és Természettudományi Értesítő szerkesztője. Nyugdíjazása után a Földtani Intézet kutatásaiban vett részt, majd a Nemzeti Múzeum Ásvány- és Kőzettárában dolgozott. A Magyarhoni Földtani Társulat tagja, két cikluson át elnöke, a Természettudományi Társulat alelnöke (1940-ig) volt. Elsősorban ásványkutatásokkal, a hazai mélységi és kiömlési kőzetek petrográfiájával foglalkozott.
Vadász Elemér (Székesfehérvár, 1885. márc. 1. - Bp. 1970. okt. 30.) geológus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-díjas (1948; 1952), a Magyarhoni Földtani Társulat örökös díszelnöke volt. A Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, 1907-ben doktorált. Gyakornok, majd tanársegéd, (1911) és adjunktus (1913) lett az egyetem földtan - őslénytani tanszékén. Az 1918-ban, az őszirózsás forradalom hónapjaiban az elsők között szorgalmazta a természettudományi kutatás és oktatás reformját. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki. Tagja volt a Tudományos Társulatok és Természettudományi Múzeumok Direktóriumának. A Tanácsköztársaság után az egyetemről távoznia kellett, 1920-tól a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusa volt nyugdíjazásáig, 1945-ig. 1946-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékének professzora lett 1965. évi nyugdíjba vonulásáig. 1948-49-ben a Természettudományi Kar első dékánja, 1949-50-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem utolsó rektora volt. A Magyar Földtani Társulat elnöke volt.
pedagógus, művelődéspolitikus. ~ Tódor apja. 1862-től a bécsi egy.-en filozófiai és filológiai tanulmányokat folytatott. 1866-ban a bp.-i egy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1869–71-ben Lipcsében Tuiscon Ziller mellett tökéletesítette pedagógiai ismereteit. 1872-ben a pesti egy.-en magántanár lett. 1872-től 1897-ig az elgondolásai alapján szervezett gyakorló főgimn. vezető pedagógiatanára, az egy.-i tanárképző intézet filozófia- és pedagógiatanára. 1909-től az egy.-en a neveléstan, lélektan, etika ny. r. tanára. 1873-tól 1883-ig az Országos Közoktatási Tanács titkára, a Magyar Tanügy c. folyóirat szerk.-je. Széles körű elméleti és gyakorlati működést fejtett ki a m. pedagógia korszerű szintre emelése, az oktató-nevelőmunka hatékonyabbá tétele, a polgári köznevelés alapjainak megteremtése érdekében. A pedagógia első haladó szellemű polgári elmélkedője Mo.-on, bár az általa elfogadott és részben korszerűsített herbarti elméletnek negatívumai is voltak (formalizmus, a régi nemesi latinos-retorikus műveltség továbbéltetése stb.). – Gimnáziumi tanterve (1879) és módszertani munkái több évtizeden át meghatározták a mo.-i középfokú iskolák munkáját. – F. m. Az ember tragédiája (1906); Pedagógiai dolgozatai (I–II. Bp., 1909); Közoktatásügyi tanulmányok (I–II. Bp., 1906–11); A közoktatás egysége és a tanulmányok szervezete (Bp., 1911); Ethikája (Bp., 1921). – Irod. Weszely Ödön K. M. Emlékbeszéd (Bp., 1917); Felkai László: Adalékok K. M. oktatástanához (Bp., 1957); Faludi Szilárd: K. M. (Köznevelés, 1965. 19. sz.); Felkai László: K. M. emlékezete (Ped. Szle, 1965. 12. sz.).
Ladányi Andor (1928-2021) a 20. századi magyar felsőoktatás történetének egyik legtekintélyesebb, legismertebb és legalaposabb kutatója volt. Jelentős szerepe volt a korábban elhanyagolt kutatási terület előtérbe kerülésében, a II. világháború előtti és utáni magyar felsőoktatás fejlődésének alaposabb megismerésében. Személyes tekintélyével hozzájárult több felsőoktatási intézmény levéltárának létrejöttéhez. Munkássága megkerülhetetlen a korszak művelődéstörténetével foglalkozók számára.
Budapesten született 1928-ban. Ő is a „fényes szelek” nemzedékéhez tartozott, azokhoz, akik 1945 után egy szebb és jobb világot akartak felépíteni. Iskolai tanulmányait a Madách Imre Gimnáziumban végezte. A háborút Budapesten és környékén élte át. Még nem volt 16 éves, amikor 1944 júniusában szüleivel egy svájci védett házba költözött. 1944. szeptember végétől több helyszínen volt munkaszolgálatos, végül 1945 elején, gyalogmenet közben tudott megszökni, és sikerült visszajutnia a védett házba.
A háború után, 1947-ben történelem szakos hallgató lett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, itt szerzett diplomát. 1951 és 1952 között az egyetem Történeti Intézetében, ezután 1965-ig a Közoktatásügyi (később Felsőoktatási, Oktatásügyi, végül Művelődésügyi) Minisztériumban, majd 1965-től a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontban, illetve az Oktatáskutató Intézetben dolgozott. Előbb a történettudományok kandidátusa, majd 1989-től doktora címet szerezte meg, és 1992-ben megkapta a Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett kitüntetést. Fő kutatási területe a magyar felsőoktatás 20. századi története volt, de történészként más területek is érdekelték.
Legalább 20 hazai egyetemen mentettek meg részben az Ő segítségével dokumentumokat, amelyek nélkül nem lehetett volna feltárni a magyar felsőfokú képzés történetét.