Az MKP, az MDP, majd az MSZMP tagja, 1945 után a MKP központi könyvtárának munkatársa. 1948 és 1952 között a Munkásmozgalmi Intézetnél volt osztályvezető. 1952-től tanított az ELTE Bölcsésztudományi Karán az Újkori és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszéken. 1956-ban adjunktus lett, 1961-ben megszerezte a történelemtudományok kandidátusa címet, majd 1984-ben doktori címet nyert.

Tanulmányait az ELTE BTK történelem szakán végezte 1949 és 1953 között. 1952-1954 között az MTA történész referense, 1954-1957 között az MTA Történettudományi Intézetben aspiráns. 1957 és 1962 között az Oktatásügyi Minisztérium tisztviselője, 1962-től 1984-ig az Országos Pedagógiai Intézet tanszékvezető főiskolai tanára, főosztályvezetője. 1984-től az ELTE BTK docense, a történelem tanári szakmódszertan oktatója. 1977-től a Magyar Történelmi Társulat főtitkára volt, majd 1992-től a Magyar Történelmi Társulat tanári tagozatának elnöke. A Történelempedagógiai Füzetek és a Történelemtanári Továbbképzés Kiskönyvtára sorozatszerkesztője volt.

Szandtner Pál (Dunaföldvár, 1884. december 4. - 1963. november 10.) Jogász, egyetemi tanár. A ciszterciták pécsi gimáziumában tanult, majd Zircen volt novícius. Ezután az innsbrucki egyetem teológiai karára járt. A zirci apát jóváhagyásával kilépett a rendből, és Kolozsváron lett bölcsész, majd joghallgató. 1910-ben lett jog- és államtudományi doktor a Ferenc József Tudományegyetemen. Pályáját a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban kezdte. 1911-ben a nagyváradi jogakadémia közjogi és politikai tanszékére kapott meghívást. 1917-ben a kolozsvári egyetemen a közjog nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Erdély megszállása után nem volt hajlandó hűségesküt tenni a román királyra, ezért családjával Budapestre kellett menekülnie. Budapesten a Teleki Pál vezette Menekültügyi Hivatalban dolgozott, s mind kormánybiztos 1921-ben Szegedre telepítette a kolozsvári egyetemet, és még ugyanabban az évben a politika nyilvános rendes tanára lett. Szegedi működése során Kolosváry Bálinttal együtt részt vett az Erdélyből menekült hallgatók segélyezésében, majd megszervezte és vezette a Diákjóléti és Diákvédő Irodát, valamint a Főiskolai Tanulmányi Pályaválasztási Intézetet. 1928-tól a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán a politika nyilvános rendes tanára volt. Itt is megszervezte a Diákjóléti Hivatalt és a pályaválasztási intézetet. 1944 és 1946 között a kar dékánja volt. Tagja volt a Szent István Akadémiának, megkapta a Signum laudist és a Magyar Érdemrend középkeresztjét. 1948 szeptemberében a minisztérium Kuncz Ödönnel és Moór Gyulával együtt felszólította, hogy kérje nyudíjaztatását.

Egyetemi tanulmányait 1942-ben kezdte meg a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán. A háború miatt tanulmányait félbe kellett szakítania, végül 1946-ban szerzett jogi doktorátust. Köztisztviselőként kezdett dolgozni, majd a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa lett. 1953-tól az ELTE középkori egyetemes történeti tanszékén docensként oktatott. 1953 és 1955 között a Történettudományi Kar dékánhelyettese volt, 1956-ban megkapta egyetemi tanári kinevezését. 1955 és 1962 között az ELTE rektorhelyettese, 1969 és 1975 között pedig a Bölcsészettudományi Kar dékánja. 1976 és 1982 között ismét az egyetem rektorhelyettese volt, majd 1982-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója lett, amely hivatalát nyugdíjazásáig, 1994-ig betöltött. 1952-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1973-ban pedig akadémiai doktori értekezését. 1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-ben pedig rendes tagjává választották. Kutatási területe a magyar és az európai város- és egyetemtörténet volt.