Showing 576 results

A meteorológia - annak kutatása és oktatása - akkor indulhatott fejlődésnek, amikor megkezdődtek a rendszeres meteorológiai megfigyelések. Az első lépéseket 1753-ban tették meg a Nagyszombati Egyetemen, ahol Weiss Ferenc rendszeres időjárási feljegyzéseket készített. Az egyetem Budára helyezésével ezek a Várban az Egyetemi Csillagdában folytatódtak.
A századforduló után 1906-ban Héjas Endre sürgette a Budapesti Tudományegyetemen egy önálló meteorológia tanszék létesítését. 1919-ben ismét felmerült egy önálló meteorológia tanszék létesítésének gondolata, annál is inkább, mert e tudományt, igaz más kurzusok keretében, már oktatták az egyetemen. A fizikai és a leíró földrajz keretében Lóczy Lajos előadásaiban helyet kapott a meteorológia, Kövesligethy Radó pedig már 1890 óta rendszeresen tartott előadásokat "Meteorológia" címen. Hasonló módon Czirbusz Géza professzor is adott elő klimatológiát, hol önállóan, hol a leíró földrajz részeként.
A budapesti Pázmány Péter (később Eötvös Loránd) Tudományegyetemen a meteorológia tárgykörében 1945-ben létrejött tanszék a Légkörtani és Éghajlattani Intézet nevet kapta, vezetésével Száva-Kováts Józsefet bízták meg. Az intézet szervezetileg a Bölcsészettudományi Karhoz tartozott és a Múzeum körúti főépületben kapott helyet. 1949-ben az egyetemet átszervezték, és a létrejövő önálló Természettudományi Karra kerül át. 1957-tól a tanszék új neve Meteorológia Intézet.
A tanszéket 1945 és 1953 között Száva-Kováts József vezette. 1953-ban koholt vádak alapján elbocsátották, és bebörtönözték. 1953-tól 1970-ig a tanszékvezetői tisztet Dési Frigyes töltötte be. Dobosi Zoltánt 1970-ben bízták meg a tanszék vezetésével. A tanszék irányítását 1983-ban Rákóczi Ferenc vette át. Rákóczi professzor úr nyugállományba vonulásával Bartholy Judit került a tanszék élére.
1986-1998 szeptemberéig a tanszék az egyetem Ludovika téri épületében működött, majd átköltözött Lágymányosra.
Jóllehet 1945-ben megalakult a tanszék, de a meteorológus képzésre még öt évet kellett várni. Az első meteorológus hallgatókat 1950-ben vették fel, a képzési kurzus négy és fél éves volt, azaz az első meteorológus diplomákat 1954 szeptemberében vehették kézbe a hallgatók. Ez a képzési szakasz négy évfolyam kibocsátása után lezárult. 1957-től az egyetemi képzést öt évre emelték fel, ez a mai napig érvényben van. Az új képzési formában a matematikus, fizikus, matematika-fizika és földrajz szakos hallgatók speciális képzési formaként felvehették a meteorológiát. A vállalkozó hallgatók harmadéves korukig plusz óraszámban hallgattak meteorológiai tárgyakat és ekkor döntöttek, hogy kívánnak-e meteorológus diplomát szerezni. Harmadéves koruktól - megemelkedve a heti meteorológiai órák száma - alapszakjukon órakedvezményt kaptak és kettős diplomával végeztek. 1980-81-től ismét egyszakos meteorológiai diplomákat állít ki az egyetem. 2006-ban bevezetésre került a Bologna-rendszer, így a meteorológus képzés két, egymásra épülő szinten folyik öt éven keresztül.
Tanszékvezetők:
Száva-Kováts József (1945-1953)
Dési Frigyes (1953-1970)
Dobosi Zoltán (1970-1983)
Rákóczi Ferenc (1983-1996)
Bartholy Judit (1996-2017)
Mészáros Róbert (2017-)

1980-ban alakult meg a Földtudományi Szakbizottság, amely 1982-től Földtani Szakterület néven működött. 1983-ban a Földtani Szakterület Tanszékcsoportokra bomlott, és létrejött a Földrajzi Tanszékcsoport, a Geológiai Tanszékcsoport és a Környezetfizikai Tanszékcsoport. A Geológiai Tanszékcsoport feladata, hogy összefogja a földtani tanszékeket. Ide tartozott az Alkalmazott és Műszaki Földtani Tanszék, az Általános és Történeti Földtani Tanszék, a Kőzettan-Geokémiai Tanszék, az Ásványtani Tanszék és a Regionális Földtani Tanszék.
2005-ben a Geológiai és Környezetfizikai Tanszékcsoportból létrejött a Geológiai és Környezetfizikai Központ, amely a Földrajz- és Földtudományi Intézet része. A tanszékcsoport 2009-ben szűnt meg, utódja a Földtudományi Központ.
Tanszékcsoportvezetők:
Báldi Tamás 1980-1983
Kubovics Imre (19863-1992)
Buda György (1992-2005)

Korábbi nevén Czuczor László (Vágfarkasd, 1910. aug. 9. – Bp., 1999. jan. 27.), író, irodalomtörténész, műfordító. Az érsekújvári reálgimnázium elvégzése után egy évet a Sorbonne hallgatójaként Párizsban töltött majd a prágai Károly Egyetem francia-magyar szakos hallgatója. A Sarló alapító és vezető tagja. Sarlósként főleg pedagógiai kérdésekkel foglalkozott. 1939 őszétől a párizsi egyetem ösztöndíjasaként bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba és a Phénix folyóirat szerkesztésébe. 1945-1950 között a párizsi Magyar Intézet tudományos munkatársa majd igazgatója. 1950-ben hazatért Magyarországra. 1957-ig a Külügyi Főiskolán majd 1957-1980 között az ELTE Szláv Filológiai Tanszékén egyetemi docens majd professzor.

Az irodalmi esztétika neves kutatója. 1945-ben költözött családjával Magyarországra. Középiskolai tanulmányait Budapesten, a Fáy András Gimnáziumban végezte. 1949-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem (ELTE) magyar-történelem szakára iratkozott be. 1953-ban szerzett tanári diplomát, majd 1963-ban védte meg doktori disszertációját. 1972-től tanított az ELTE esztétika tanszékén. 1982 és 1987 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem általános rektorhelyettese. 1990-től az MTA levelező, majd rendes tagja. Kutatási területe az esztétika, az irodalomtörténet és az irodalomelmélet. Publikációi magyar nyelven kívül angolul, németül és olaszul is megjelentek.

Az MKP, majd az MDP ifjúsági szervezeteiből 1950. június 16-án alakult meg a Dolgozó Ifjúsági Szövetség, a DISZ, mely kezdetektől az MDP ifjúsági tömegszervezeteként működött. Végleges szervezetének kialakítása egyetemünkön 1951 elejére fejeződött be: az általában húsz fős csoportokat magukba foglaló alapszervezetek szakonként és évfolyamonként szerveződtek külön kari bizottságokba. A látszólag erős és magas taglétszámú DISZ gyengesége a szervezet 1956. október - novemberi dezorganizálódásában, majd teljes szétesésében mutatkozott meg.

A Magyar Királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet az 1934. évi X. törvénycikk hozta létre azzal a deklarált céllal, hogy a különböző helyeken, egymástól elszakítva, anyagi nehézségekkel küzdő műszaki és gazdaságtudományi főiskolai intézményeket egyetlen, egységesen igazgatott testületbe vonja össze. Az egyesítés tényleges mozgatórugóit elsősorban a világgazdasági válság következtében bevezetett állami takarékossági intézkedések és az 1930-as évek elején kialakult „mérnökfelesleg"-probléma (a numerus clausus hatásainak mérnöki pályára gyűrűző következményei) alkották; a korabeli kritikusok ezért „racionalizálásként" közelítették meg az új képződményt. A törvényjavaslat ellen az érintett intézmények – köztük a Műegyetem – tiltakoztak, de hasztalanul.

Az új egyetembe négy intézmény olvadt be:

1. 'A Kir. József Műegyetem (1871–1934) – amelynek jogelődjei a budai Institutum Geometricum (1782), a Josef-Polytechnicum (1846-tól), majd a kir. József Műegyetem (1871-től) voltak. Négy kara és néhány száz éve kidolgozott oktatási rendszere az ország műszaki felsőoktatásának gerincét alkotta.

2. A Soproni Magyar Királyi Bánya- és Erdőmérnöki Főiskola – Európa egyik legrégibb műszaki főiskolája, amelynek gyökerei a Selmecbányán 1735-ben alapított bányatisztképző iskoláig (majd 1763–1770-ben Mária Terézia által Bányászati Akadémiává szervezett intézményig) nyúlnak vissza. Az 1919. évi Trianon után a Főiskola elhagyta selmeci hajlékát és Sopronban telepedett meg; a bányamérnöki, kohómérnöki, erdőmérnöki és földmérő-mérnöki képzést folytatta.

3. Az Állatorvosi Főiskola – az 1782-ben II. József által a pesti Egyetem keretén belül alapított állatorvosi intézet utóda; 1850-től önálló főiskolaként működött. Régi épülete a Múzeum körúton a Műegyetem ottani építkezései miatt 1880 körül lebontásra került, majd a Rottenbiller utcában kapott helyet.

4. A Pázmány Péter Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara – 1920-ban alapított, három tagozatos (közigazgatási, mezőgazdasági, kereskedelmi) intézmény; az egyesítés kapcsán elsősorban azzal legitimálta az összevonást, hogy a József Ipartanoda és a Polytechnicum valóban közgazdasági képzési elemet is hordozott egykori programjában

Az 1934/35-ös tanévvel életbe lépő új intézmény statisztikailag az ország legnagyobb egyetemévé vált 98 tanszékkel, de fizikailag szétszórtan működött: a rektorátus a budai műegyetemi épületben székelt, míg a volt főiskolai karok saját helyükön maradtak. A Bánya-, kohó- és erdőmérnöki kar Sopronban folytatott munkáját az összevonás nem változtatta meg érdemben, csupán a cím és a fizetési osztályba sorolás vált előnyösebbé a korábbi főiskolai tanárok számára. A megtakarítás és az egység látszata mögött tehát valójában három Budapesten egymástól is elég messze eső helyszínen, és egy 220 kilométerre lévő soproni telephelyen működő, egységes igazgatású, de fizikailag diffúz intézmény állt.

Az 1936/37-ben épített Aerodinamikai Tanszék és Laboratórium volt az egyetlen érdemi új infrastruktúra az intézmény fennállásának első évtizedében; ez döntően katonai igények kielégítését szolgálta, és a Honvédelmi Minisztérium finanszírozta. Az oktatás korszerűsítésére irányuló törekvések – pl. a mérnöki továbbképzést nyújtó intézet szervezésének terve (1931-től felmerülő igény) – a válság mélypontján valósultak meg: az ipar anyagi támogatásával működő Mérnöki Továbbképző Intézet ténylegesen csak 1939-ben indult. Az ipar és az egyetem korábban szinte teljesen hiányzó kapcsolata lassan erősödött: a Goldberger Textilgyár a Textilkémiai Tanszéket, az Egyesült Izzó (Tungsram) az Atomfizikai Tanszéket finanszírozta.

Magyarország 1941-ben lépett be a háborúba a fasiszta hatalmak oldalán. Az egyetemet egyre inkább a háborús szükségletek határozták meg: a katonai vonatkozású ügyek (behívások, fegyvergyakorlatok, hadiipari kutatások) az iratanyagban is tükröződnek. Az oktatás – az egyre szaporodó katonai behívások és az anyagi nehézségek ellenére – folyamatosan zajlott, bár gyorsított tanmenetben. A Műegyetem tanártestülete nagyrészt vonakodva haladt a fasizálódás útján: a vezetőség sok mindent megtett, hogy az intézményt lehetőleg védve tartsa ettől a szellemtől.

1944 őszén a nyilaskeresztes kormányzat elrendelte az egyetem kitelepítését. A tanári kar – néhány kivételtől eltekintve – nem tett eleget az utasításnak és Budapesten maradt. A hallgatóságot katonai behívóval telepítették ki, de sokan a fővárosban maradtak és ott rejtőztek. A Budapest körüli 1944/45. téli harcok során a Duna-partján álló műegyetemi épületek stratégiai célpontokká váltak: német alakulatok rendezkedtek be a tantermekben és a laboratóriumokban, és az átellenes partra irányuló ágyú- és gépfegyverállásokat építették. Az ostrom következtében az épületek mintegy 20%-a megrongálódott, a felszerelés és berendezés kb. 60%-a megsemmisült.

1945 márciusában, a szovjet "felszabadítás" napjaiban a Műegyetem személyzete szinte azonnal megjelent és megkezdte a megmenthető értékek összegyűjtését. Az első, március 3-án összeülő egyetemi tanács úgy döntött, hogy április 3-án megkezdik a tanítást – és ez valóban megtörtént, legalábbis az addigra megkerült kevés hallgatónak, a megmaradt termekben. Az MKP kezdeményezésére meghirdetett „Munkások a tudományért" akció majd az „Az ország épiti a Műegyetemet" 1946 őszi gyűjtőakció (5 millió forint eredménnyel) a széles körű társadalmi összefogás szimbólumává vált. Az újjáépítési bizottság eredményes munkájának köszönhetően az újjáépítés lényegében 1949-re befejeződött.

Közben az intézmény fokozatosan kisebb lett. 1945-ben a Mezőgazdasági és Állatorvosi kar kivált: e részek az újonnan alapított Agrártudományi Egyetem részeivé váltak. Az intézmény nevéből elhagyták a „Magyar Királyi" jelzőt. 1948-ban a Közgazdaságtudományi Kar önállósult és Közgazdaságtudományi Egyetemmé alakult; az intézmény neve ekkor József nádor Műszaki Egyetemet lett. 1949-ben megalakult Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetem; a soproni Bánya- és kohómérnöki egység fokozatosan Miskolcra települt. Az erdőmérnöki képzés ideiglenesen a BME-nél maradt, majd az Agrártudományi Egyetemhez került. A megmaradó mérnöki, építészmérnöki, gépészmérnöki és vegyészmérnöki karokból, azok belső kettéválasztásával 1949-ben megalakult a Budapesti Műszaki Egyetem, amellyel a 4. fond iratképzőjének szervezeti folytonossága lezárult.

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem korábbi Pécsen zajló képzései kevésnek bizonyultak az igények kielégítésére, ezért kihelyezett tagozattá szervezték az itteni képzést. Az intézménynek bizonyította az oktatás és tudományos működés megfelelő színvonalát, így 1975-ben egyetemi karrá szervezve csatlakozott a Pécsi Tudományegyetemhez.

A korábbi Erzsébet Tudományegyetem orvostudományi kara 1951-től önálló egyetemként működött tovább. 1995-től létrejött az Egészségtudományi Kar az orvosi egyetemen belül.
2000-től az egyesült PTE része.

Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar magyar-latin szak 1912-1917, alapvizsga: 1914.03.28., szakvizsga: 1917.02.27., tanári vizsga: 1917.05.16. Harmadik tárgyként felvette a görögöt 1917.05.16., ezt vitte tovább a latin mellett. (Párhuzamosan az Eötvös Collegium hallgatója volt 1912-16 között.) doktori oklevél: 1918.05.20.
Kövendi I. Dénes Karcagon kezdte gimnáziumi tanári pályafutását, a Tanácsköztársaság alatt írt újságcikkei miatt elbocsátották. Munkanélküliség után Pápán kapott helyettes tanári lehetőséget, majd kunszentmiklósi tanárként dolgozott 1923-1948 között. Közben ógörög fordításokat készített és tanulmányokat írt. 1934-36 között Frankfurtban volt Humboldt-ösztöndíjas. 1946-tól szakfelügyelői feladatokat is kapott, majd egyetemi magántanárként is előadott az ELTÉ-n, ill. a Madách Gimnáziumban tanított latint. 1950-től haláláig az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott. A Horthy-rendszerben nem lehetett egyetemi tanár baloldali nézetei miatt, a Rákosi-rendszerben eltávolították az egyetemről idealizmusa miatt. Tanulmányai 1945 után csak Nyugat-Németországban és Japánban jelenhettek meg.
Nekrológot írt róla Nádor György (Irodalmi Újság, Párizs), OSZK-s kollégái és Borzsák István. Életéről és munkásságáról könyv jelent meg a Tudós tanárok sorozatban fia, Kövendi II. Dénes szerkesztésében.