Bárczi Gusztáv – születési nevén Kratina Gusztáv – 1890. szeptember 13-án született Nyitraudvarnokon (a mai Szlovákia területén). Édesapja néptanító volt, így pályafutását ő is pedagógusként kezdte, majd később gyógypedagógusi képesítést szerzett, és a budapesti Siketnémák Intézetében helyezkedett el.
Az első világháborúban rövid ideig katonai szolgálatot teljesített, azonban sérülése miatt leszerelt. Felépülését követően visszatért a pedagógusi hivatáshoz, tanítói végzettsége mellé orvosi diplomát is szerzett és több intézményben dolgozott oktatóként és iskolaorvosként. Szakmai munkásságát tovább gazdagította, hogy 1921 és 1923 között a Magyar Siketnéma Oktatás című folyóirat szerkesztője volt, emellett azonban 1922-ben Török Bélával megalapította a Nagyothallók Iskoláját, amely a hallássérült gyermekek speciális oktatását szolgálta. Pályafutásának egyik legjelentősebb feladata 1936-ban kezdődött, amikor Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízta a budapesti Gyógypedagógiai Nevelőintézet vezetésével és átszervezésével.
1942-től a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola igazgatójaként tevékenykedett, majd 1953-tól országgyűlési képviselőként is részt vett a közéletben. A második világháború idején, 1944-ben intézetében zsidó gyermekeket bújtatott, amiért halála után a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza kitüntetésben részesítette.
Tudományos és pedagógiai munkássága jelentős mértékben hozzájárult a gyógypedagógia fejlődéséhez. Kutatásai kiterjedtek a beszédhibás, értelmi fogyatékossággal élő, látássérült és nagyothalló gyermekek nevelésére. Kiemelkedő szerepe volt a mozgásterápia jelentőségének felismerésében és intézményi alkalmazásának meghonosításában is. Bárczi Gusztáv 1964. augusztus 9-én hunyt el Budapesten, szellemi öröksége azonban napjainkban is meghatározó. Az általa vezetett gyógypedagógiai tanárképző később az Eötvös Loránd Tudományegyetem részévé vált, és ma ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar néven őrzi emlékét.
