Az ELTE az alapítása óta eltelt évszázadokban több néven működött: 1635-1769 Nagyszombati Jezsuita Egyetem, 1769-1784 Királyi Magyar Tudományegyetem, 1784-1873 Pesti Királyi Tudományegyetem, 1873-1921 Budapesti Tudományegyetem, 1921-1950 Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem, 1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem. A második világháború után az egyetemről leválasztották az orvosi kart és a hittudományi kárt, így három karral, a bölcsésztudományi, a természettudományi és a jogi karral működött tovább.
1895-ben Eötvös Loránd a párizsi École Normale Superieure mintájára alapította az édesapjáról elnevezett, az egyetem irányítása alatt álló középiskolai tanárképző kollégiumot. A Collegium első épülete Pesten, a Csillag utcában volt, ahonnan 1910-ben költöztek át a mai, Alpár Ignác tervezte Ménesi úti épületbe. A Collegium első kurátora Eötvös Loránd, igazgatója pedig a fizikus Bartoniek Géza volt (1895 - 1928), aki a porosz mintájú magyar oktatási rendszerben francia szellemiségű szigetet teremtett a Collegiumból. Eötvös Loránd halála után a Collegium kurátora Teleki Pál lett, az igazgató Bartonieket Gombocz Zoltán, a kiváló nyelvész (1928-1935), majd Szabó Miklós klasszika-filológus (1935-1945), a háború után pedig Keresztury Dezső követte (kultuszminisztersége mellett is megtartotta az Eötvös Collegium igazgatóságát). Leköszönése (1948) után 1950-ig Lutter Tibor irányította a széteső, majd rendeletileg is bezárt Collegiumot. Az épületet 1950-ben a Tanfolyamellátó Vállalat vette át: a Collegium vagyontárgyai szétszóródtak, híres könyvtárát a Akadémia védte meg a pusztulástól. 1956-ban a régi hagyományok alapján kezdték meg a Collegium újjászervezését. 1957-ben az országban először itt szerveztek szakkollégiumot Tóth Gábor vezetésével. Az 1990. évi rendszerváltást követően Göncz Árpád köztársasági elnök visszaadta a Collegium főiskolai jellegét, így egy rövid időre önálló intézmény lett, de 1993-ban visszakerült az egyetem irányítása alá.
Az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar elődintézménye az 1869-ben, Eötvös József kezdeményezésre alapított Budai Állami Tanítóképezde. Az intézmény fennállása óta meghatározó szerepet töltött be a magyar népoktatás és a népiskolai tanítóképzés terén. Az intézményben a tanítóképzés 1959-től felsőfokú, 1975-től főiskolai szinten folyt, 1995-től négy évre emelkedett a korábban hároméves időtartama. A tanítóképzéshez 1968-tól az először kétéves felsőfokú óvónőképzés kapcsolódott, amely 1986-tól vált hároméves, főiskolai szintű képzéssé. A Budapesti Tanítóképző Főiskola 2000-ben, a felsőoktatási integráció során az Eötvös Loránd Tudományegyetem része lett, 2009-től egyetemi karként folytatja működését.
Pais Dezső (Zalaegerszeg, 1886. márc. 20. – Bp., 1973. ápr. 6.): nyelvész, egyetemi tanár az MTA tagja (l. 1930, r. 1941), Kossuth-díjas (1951). A budapesti tudományegyetemen Eötvös-kollégistaként magyar–latin–görög szakos tanári oklevelet szerzett. Szakvizsgája után nevelő a Barkóczy családnál, s nyelvészeti kutatásokat folytatott a zalaegerszegi levéltárban. Sopronban, Cegléden, majd 1919-től Budapesten középiskolai tanár. 1924-től adott elő a budapesti egyetemen. 1933–37-ben az Eötvös Kollégium tanára, 1937-től 1959-ig a budapesti egyetemen a magyar nyelvtudományi tanszék vezető professzora, egyúttal elnöke az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának (1943-49). A Magyar Nyelv c. folyóiratnak 1928-tól társszerkesztője, 1943-tól egyedül szerkesztője, 1953-tól Benkő Lóránddal. Szerkeszti a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai c. sorozatot és a Nyelvünk a reformkorban c. tanulmánykötetet. Sok éven át elnöke volt a Helyesírási Bizottságnak és az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának. Tagja volt sok olyan akadémiai, egyetemi és minősítő bizottságnak, melyek kapcsolatban voltak a nyelvvel. A nyelvtudomány egyik vezetője s a nyelvészek asztaltársaságának; a Kruzsoknak is éltetője volt. – Tudományos munkássága irodalomtörténeti tanulmányokkal kezdődött. Első publikációi közé tartozott Janus Pannoniusról szóló tanulmánya (Egyet. Phil. Közl., 1910), majd Báró Kemény Zsigmond és az irodalmi élet c. műve (Bp., 1911). Kimagasló értékű irodalomtörténeti írása az Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Kodály-emlékkönyv, Bp., 1953). Pais Dezső indította el a magyar irodalmi nyelv történetének kutatását A magyar irodalmi nyelv (Bp., 1954) és a hagyatékából Kázmér Miklós által sajtó alá rendezett A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből (Bp., 1975) c. művekkel. A nyelvtudomány minden ágát művelte, legszívesebben mégis a szószármaztatással és szótörténettel foglalkozott. Számos új utat nyitott a kutatás számára. A magyar történeti személynévkutatás elméletét ő rendszerezte, elsőnek teremtve meg a középkori személynévadás jelentéstanát. Új műfajt teremtett a teljes szócsaládok vizsgálatával. Munkásságának egy másik területe a nyelvemlék-magyarázat (Anonymus, Veszprémvölgyi apácák alapítólevele, Halotti Beszéd stb.). Jakubovich Emillel együtt kiadta az Ómagyar olvasókönyvet (Pécs, 1929). Anonymus krónikáját lefordította magyarra (Magyar Anonymus, Bp., 1926). Foglalkozott a mondattanelmélettel és a hangtörténet kutatásának módszertanával: Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában (Bp., 1950). Ezernél több szakközlemény mellett számos tudomány- népszerűsítő cikket írt. Helynévmagyarázatok és etimológiák százai őrzik nevét. Nemcsak elődei szellemi hagyományait adta át, mint tudós és tanár egyaránt iskolát is teremtett.
Andics Erzsébet (Bp. 1902. jún. 22. - Bp. 1986. ápr. 2.) 1918-tól volt a KMP tagja. 1920-ban a bécsi egyetemen tanult, 1921-ben illegális kommunista tevékenységéért 15 évi fegyházra ítélték, ahonnan a Szovjetunió fogolycsere akciója segítségével szabadult 1922-ben. A 30-as években a Lomonoszov Egyetemen és más szovjet főiskolákon oktatott. 1945 januárjában tért vissza Magyarországra. 1957-ig országgyűlési képviselő, számos politikai-kultúrpolitikai tisztség viselője, így pl. 1948 és 1956 között az MDP Központi Vezetősége, 1949-től 1957-ig az Elnöki Tanács tagja, 1950-től 1974-ig az ELTE Új- és Legújabbkori Magyar Történelem Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. Tudományos munkáiban elsősorban a reformkor és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történetének problémáival foglalkozott.
Scherf Emil (Trento, 1883. jún. 4. - Bp. 1967. júl. 14.) vegyészmérnök, hidrogeológus, a föld- és ásványtani tudományok kandidátusa (1952). 1911-ben a budapesti műegyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát, majd itt dolgozott az agrokémiai tanszéken az első világháború kitöréséig. A világháborúban végig katona volt. 1920-ban került be a Magyar Királyi Földtani Intézetbe. 1924-ben a Budapesti Tudományegyetemen földtanból doktori fokozatot szerzett. Még ugyanebben az évben Rockefeller-ösztöndíjat kapott, és két és fél évig a zürichi Műegyetemen Georg Wiegner professzor mellett dolgozott. Visszatérve a Földtani Intézetben főgeológusként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Fő kutatási területe a magyar medence negyedkori földtani történetével foglalkozott. 1939-től a kárpáti duzzasztógátak műszaki geológusa lett. Több szabadalmi eljárását jegyezték be. Legismertebb szabadalma a kálisó hazai kinyerésére munkaközösségben kidolgozott, elfogadott és jutalmazott eljárás.
Ujházy Lászlóné született: Salusinszky Marietta (Budapest, 1925-1982) a budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1945-50 között végezte tanulmányait és angol politikai gazdaságtan tárgyakból szerzett diplomát. Egyetemi tanulmányai közben ösztöndíjasként összegyűjtötte Angliában az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc korabeli angliai sajtóvisszhangját. 1950-52-ig középiskolai tanár 1952-55-ig az Idegen Nyelvek Főiskoláján, az angol tanszéken tanított tanársegédi, majd adjunktusi beosztásban. Ezután öt évig Kínában tartózkodott, ahol angol – német - francia nyelvtudása mellett megtanulta a kínai nyelvet is. 1960-tól az ELTE Bölcsészettudományi Karának angol tanszékén dolgozott, kezdetben tanársegédi, 1975-től pedig adjunktusi beosztásban. Kandidátusi értekezését 1974-ben védte meg, dolgozatát a 19. századi amerikai regény kiemelkedő alakjáról Hermann Melwille-ről írta. 1977-ben docenssé nevezték ki. Tudományos érdeklődése elsősorban az amerikai irodalom és az angol történelem felé irányult, egyetemi jegyzetet is írt "A brit nép története" címmel.
Szandtner Pál (Dunaföldvár, 1884. december 4. - 1963. november 10.) Jogász, egyetemi tanár. A ciszterciták pécsi gimáziumában tanult, majd Zircen volt novícius. Ezután az innsbrucki egyetem teológiai karára járt. A zirci apát jóváhagyásával kilépett a rendből, és Kolozsváron lett bölcsész, majd joghallgató. 1910-ben lett jog- és államtudományi doktor a Ferenc József Tudományegyetemen. Pályáját a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban kezdte. 1911-ben a nagyváradi jogakadémia közjogi és politikai tanszékére kapott meghívást. 1917-ben a kolozsvári egyetemen a közjog nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Erdély megszállása után nem volt hajlandó hűségesküt tenni a román királyra, ezért családjával Budapestre kellett menekülnie. Budapesten a Teleki Pál vezette Menekültügyi Hivatalban dolgozott, s mind kormánybiztos 1921-ben Szegedre telepítette a kolozsvári egyetemet, és még ugyanabban az évben a politika nyilvános rendes tanára lett. Szegedi működése során Kolosváry Bálinttal együtt részt vett az Erdélyből menekült hallgatók segélyezésében, majd megszervezte és vezette a Diákjóléti és Diákvédő Irodát, valamint a Főiskolai Tanulmányi Pályaválasztási Intézetet. 1928-tól a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán a politika nyilvános rendes tanára volt. Itt is megszervezte a Diákjóléti Hivatalt és a pályaválasztási intézetet. 1944 és 1946 között a kar dékánja volt. Tagja volt a Szent István Akadémiának, megkapta a Signum laudist és a Magyar Érdemrend középkeresztjét. 1948 szeptemberében a minisztérium Kuncz Ödönnel és Moór Gyulával együtt felszólította, hogy kérje nyudíjaztatását.
Bruckner Győző (Késmárk, 1900. november 1. – Budapest, 1980. március 8.) Kossuth-díjas magyar kémikus, gyógyszervegyész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1946), majd rendes (1949) tagja. A 20. századi magyar szerves kémia tudományának kimagasló jelentőségű alakja, az analitikai kémia iskolateremtő egyénisége volt. 1938–1949 között a szegedi, 1949–1970 között a budapesti tudományegyetemeken folyó szerves kémiai kutatásokat irányította, az általa vezetett intézményeket szakterületének fontos tudományos műhelyeivé, központjaivá fejlesztette. A mikroanalitikai vizsgálatok magyarországi meghonosítása, a hazai peptidkémiai kutatások elindítása, számos gyógyhatású vegyület izolálása és szintetizálása fűződik a nevéhez. 1949-ben megvált szegedi katedrájától és intézetigazgatói székétől, s 1970-ig a budapesti egyetem szerves kémiai tanszékének vezetője, ezt követően 1973. évi nyugdíjazásáig egyetemi tanára volt.