Showing 150 results

1935-ben Kalocsán született. A szegedi egyetemen magyar-művészettörténet szakos hallgató volt, majd 1956-ban emigrált Londonba, és itt fejezte be az egyetemet. 1962 és 1969, majd 1973 és 1983 között a University College könyvtára képzőművészeti és művészettörténeti gyűjteményének szakreferense, 1983 és 1986 között az intézmény igazgató-helyettese is volt. 1970 és 1973 között a kaliforniai Berkeley Egyetemen tanított művészettörténetet. 1986 és 2000 között a londoni Imperial College könyvtárának főigazgatója. Férjével, az irodalomtörténész Czigány Lóránttal közösen 1965 és 1988 között a Londonban általuk is (valamint Siklós Istvánnal, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó Andrással) alapított Szepsi Csombor Kört tartották életben mint a nyugati magyar emigráció egyik legrangosabb műhelyét.
2021-ben hunyt el az angliai Shrewsbury-ben.

Történész, egyetemi oktató, pedagógiai módszertan kutató, a történettudományok kandidátusa, egy új megközelítésű történelemoktatás elméletének kialakítója és elterjesztője, akadémia díjas. Budapesti polgári családból származott, édesapja Edinger Ferenc könyvelő volt. 15 éves korában származása miatt arra kényszerült, hogy abbahagyja iskolai tanulmányait és egy kötőüzemben, mint tanonc helyezkedjék el. Az 1944. március 19-i német megszállást követően csatlakozott a földalatti cionista ellenállási mozgalomhoz, a németek által megszállt területek legeredményesebb ellenállási mozgalmához. Védleveleket, hamis igazolványokat terjesztett a budapesti kórházakban, gyermekotthonokban, a gettóban. Az alig több mint 200 fiatal ellenálló több tízezer ember életét mentette meg
Óvónői képesítést (1947), a budapesti Pedagógiai Főiskolán történelem szakos általános iskolai tanári (1951), az ELTE Történettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett (1953), a neveléstudományok kandidátusa (1968).
1947-ben a Budapesti Pedagógiai Főiskolán, Mérei Ferenc pszichológus tanítványaként óvónői képesítést szerzett.[2] Ebben a korszakban Mérei az óvodásokon végzett megfigyelésein arra kereste a választ, alkalmasak-e a társaslélektani kutatások arra, hogy rávilágítsanak a történelmi jelenségek mélyebb magyarázataira. Edinger Aliz háború alatti személyes tapasztalatai megerősítették, hogy a csoportos élmények a kulcsai nemcsak a történelem megértésének, de az alakításának is.
1953-ban az ELTE történettudományi karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. A neveléstudományok kandidátusa (1968).
Az MTA–TMB-n aspiráns (1962–1965), tanított a BME-n, az ELTE bölcsészettudományi karán a Középkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi docense (1966–1989).[2]
Könyveiben és cikkeiben a történelemtanítás elméleti kérdéseivel, tantárgy-metodikai kutatásokkal foglalkozott. Elmélete szerint, amelyet az ELTE-n évtizedekig tanított, a történelemoktatás középpontjában nem a politikai küzdelmek ideológiai indíttatású leírása, hanem egy adott kor élethű ábrázolása az, ami tükrözi a társadalomra ható összes folyamat eredményét. Így a történelemtanítás integrálja a művészetek, a tudomány, a technika, a vallás hatását a társadalomra. Irányításával dolgozták ki a történelem tantárgy komplex középiskolai dokumentációját (tankönyv, olvasókönyv, segédkönyvek, tanrend, módszertani útmutató). Néhány írása Balázs Alice néven jelent meg. Az MTA Pedagógiai Bizottsága tagja, az MTA–Oktatásügyi Minisztérium Történelem- és Társadalomtudományi Albizottsága titkára (1975-től). A Magyar Történelmi Társulat igazgató-választmányának tagja. 1972-ben Akadémiai Díjjal tüntették ki.
Utolsó kutatása Kármán Mórhoz kötődött, amit a California Institute of Technology (The Caltech Archives) Kálmán Tódor gyűjteményben végzett.

A Történeti Intézetet az 1949-es egyetemi reformok idején állították fel, a megszűnt Történelmi Szeminárium utódjaként, az addig különálló történelmi tanszékek összevonásával. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium még 1949 nyarán úgy rendelkezett, hogy a felállítandó Intézet élére igazgató tanácsot kell választania a Bölcsészettudományi Karnak. Ennek értelmében az Intézetben Szentpétery Imrét, Andics Erzsébetet, valamint Molnár Eriket választották meg igazgatónak. Szentpétery halála után az igazgató tanács tagja Lederer Emma lett. Az intézet igen nehéz feltételek között működött. Nem volt megfelelő az oktatói ellátottság, hiányoztak a megfelelő helyiségek, de a tanszékek könyvtárainak összevonásával kialakított intézeti könyvtár is csaknem használhatatlannak bizonyult. A Történeti Intézetet 1953-ban a Bölcsészettudományi Karral együtt a volt piarista gimnázium épületébe költöztették, s ezzel egy időben megkezdték a történelmi tanszékek újbóli felállítását a Bölcsészettudományi Karból kivált Történettudományi Karon, így az Intézet megszűnt. Az 1950-es évek második felében az egyes történeti tanszékek munkájának ideológiai összehangolása céljából Történész Tanszékcsoportot hoztak létre, amely 1960-ban már működött. Az egyetem 1969-ben elfogadott szervezeti és működési szabályzatában a tanszékcsoportok feladatát és szervezetét pontosan meghatározták. Eszerint a tanszékcsoport az azonos vagy rokon szakon oktató több tanszéknek az oktató-nevelő és a tudományos munka összehangolására létrehozott közös szervezete. Ezután az egész egyetemen újra szervezték a tanszékcsoportokat. A Történész Tanszékcsoport 1971-től Történettudományi Tanszékcsoport néven működött. 1974-től Történelemtudományi Tanszékcsoport, 1981-től újra Történettudományi Tanszékcsoport volt a neve. 2000 után vette fel ismét a Történeti Intézet nevet.
Vezetői:
Elekes Lajos 1960-1966
Sinkovics István 1966-1972
Arató Endre 1972-1977
Galántai József 1977-1992

Feladata mindig az volt, hogy a rektornak a vezetési teendők ellátásában segítséget nyújtson. A kezdeti idők óta működő kancellár mellé II. József uralkodása idején jegyzői és írnoki állást szerveztek, majd díjnokokat is alkalmaztak. 1863-ban alakul meg az Egyetemi Iroda, amelyet később Rektori Irodának, Egyetemi Központi Rektori Irodának és Egyetemi Központi Irodának is neveztek. 1900-tól Egyetemi Rektori Hivatal a megnevezése, majd az egyetem 1949. évi átszervezése után Rektori Hivatal nevet kapott. A rendszerváltás után először Rektori Titkárság néven szerepelt, majd 2014-től Rektori Kabinetként segíti a rektor munkáját.

Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter - a Bölcsészkar 1885. március 24-i rendkívüli ülésének felterjesztésére válaszolva - 1886. június 6-i leiratában határozta el három bölcsész-szeminárium, köztük a Történelmi Szeminárium felállítását. A Bölcsészkar felterjesztése és a miniszter leirata is helyesen határozta meg a szemináriumi munka célját a hallgatók tudományos munkába való egyéni és módszeres bevezetésében, valamint - ami addig szintén hiányzott az egyetemi oktatásból - a tanárnak a diákokkal való közvetlen érintkezésének kialakításában. Az egyetemi oktatás elmélyítése szempontjából is nagy jelentőségű, belső, tudományos működésére nézve teljesen önálló szemináriumok az 1887/88. tanévben kezdhették meg működésüket.
A Történelmi Szeminárium első igazgatója Salamon Ferenc volt. Őt a középkori egyetemes történetet tanító Lánczy Gyula, majd a művelődéstörténetet előadó Békefi Remig követte. Igen népszerűek voltak és sok hallgatót vonzottak a Szemináriumot 1911-től igazgató Marczali Henrik magyar történelemmel foglalkozó órái. Jeles tudósok, így Fejérpataky László és Áldásy Antal voltak a Szeminárium vezető tanárai. A kezdeti tizenötös hallgatói létszám 1911-re már 34 főre emelkedett, az 1920-as és 1930-as években pedig elérte a 40 főt is. A Történelmi Szeminárium rangját jelzi, hogy a két világháború között is olyan tanárai voltak, mint Angyal Dávid, Szekfű Gyula, Lukinich Imre, Hajnal István, Hóman Bálint, Mályusz Elemér. Áldásy Antal és Szentpétery Imre pedig a Szeminárium igazgatói tisztét viselték.
A Szemináriumot 1949-ben az egyetemi reformmal kapcsolatos intézkedések során szűntették meg, illetve szervezték át; részben a levéltáros képzés vette át a Szeminárium szerepét.

1777-ben a nagyszombati egyetem Budára költözése után, a Ratio Educationis alapján állították fel a Jogi Karon a statisztika tanszékét, amelynek első vezetője – egyben e tárgy hazai oktatásának megszervezője – Barics Adalbert volt. A statisztika általában egyéves studiumot jelentett, az első félévben Magyarország, a másodikban Európa és más földrészek statisztikáját tanították. A tanszék nevesebb professzorai: Hajnik Pál (1809), Winkler Márton (1810-1830) és Jurjevich József (1834-1843), majd a szabadságharc bukása után Konek Sándor (1854-1882) még jórészt az úgy nevezett államtudományi iskola szabályainak megfelelően, leíró módszerrel tárgyalták a statisztikát. A magyarországi statisztika nemzetközileg elismertté válásától Láng Lajos (1882-1889, majd 1892-1917) és – a rövidéletű második statisztikai tanszék vezetőjeként – Földes Béla (1882-1892) már a statisztika kutató módszereit alkalmazva, számokat, adatokat összehasonlítva, a tényeket vizsgálva tartottak előadásokat. A statisztika újabb ágazatai – demográfia, gazdaság-, igazságügystatisztika stb. – Kenéz Béla (1917-1946), majd Theiss Ede (1950-1959) irányítása alatt terjedtek el és fejlődtek tovább a tanszéken. A tanszék 1980 és 1982 között az Államtudományi Intézet, 1982-től az Államigazgatástudományi Intézet, majd Tanszékcsoport része 1989-ig. A tanszék neve 1988-tól Statisztikai és Jogi Informatikai Tanszék.
A tanszék vezetői:
Theiss Ede 1954-1959
Kovacsics József 1959-1987
Kovacsics Józsefné Nagy Katalin 1987-2006