Az Orosz Intézetet 1947. március 28-án nyitották meg, majd 1950 tavaszán kari rangra emelték, külön gazdasági hivatallal és tanulmányi osztállyal látták el. 1952-ben az orosz szakos hallgatók nagy részének átszakosításával kezdték meg a marxizmus-leninizmus oktatóinak képzését. Ekkor szüntették meg az Idegen Nyelvek Főiskoláját is, melynek orosz szakos hallgatói különleges tantervek alapján a Lenin Intézetben fejezték be tanulmányaikat. 1954-ben az Intézetet leválasztották az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, s önálló egyetem rangjára emelték. Az intézmény újabb profilváltásával az orosz nyelv és irodalom, valamint a fordítói szakot háttérbe szorították, a párttörténészek és a pártfilozófusok képzését pedig előtérbe állították. 1955. február 1-jével az orosz szak első két évfolyamán bevezették a kétszakos középiskolai tanárképzést. 1956-tól az orosz szakos tanárképzés már ismét az ELTE Bölcsészettudományi Karán folyt. A Lenin Intézet 1958-ig állt fenn.

A Kommunista Ifjúsági Szövetség 1957. március 21-i létrehozása után hamarosan egyetemünkön is megalakultak a kari KISZ Bizottságok, majd - 1958 áprilisában - az ezeket összefogó ELTE KISZ Végrehajtó Bizottsága. Az Ifjúsági Bizottság és az oktatási miniszter utasítására rendelkezett a diákparlamentek megrendezéséről, valamint az azokon tárgyalandó kérdésekről. Ezek 1976 és 1988 között keletkezett /nem teljes/ anyagát külön állagban helyeztük el.
A szervezet az 1980-as évek végén, a rendszerváltozással végleg megszűnt.

Az Egyetemi Tanács az Oktatási Minisztérium jóváhagyásával 1980-ban ELTE Számítóközpont néven intézeti jogokkal felruházott új szervezeti egységet hozott létre, amely számítástechnikai szolgáltatási, kutatási, oktatási és továbbképzési feladatokat volt hivatva ellátni. A Számítóközpont nem tartozik egyetlen kari szervezeti egységbe sem, a rektornak közvetlenül alárendelt igazgató vezeti. Profiljából következően azonban legszorosabb kapcsolata a TTK-val volt, amelynek oktató és kutató munkájában a TTK Tanácsának szakmai felügyelete alatt közvetlenül részt vett, igazgatója pedig a TTK Kari Tanácsának tanácskozási jogú tagja volt. A Számítóközpont 1997-ben szűnt meg.

Az elitképzés intézményes megvalósítására létrehozott kollégium ötletét Zihaly Lajos író vetette fel, Horthy Miklós kormányzó pedig támogatta az ötletet. 1940. szeptember 12-én a Magyar Nemzeti Bank, a Takarékpénztárak és a Bankok Egyesülete, a Gyáriparosok Országos Szövetsége és a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara létrehozta a Horthy Miklós Jubileumi Alapítványt 1.150.000 pengő alapítványi törzsvagyonnal. Az alapítólevelet a kormányzó október 19-én hagyta jóvá. Az alapítvány célja „erkölcsileg kiváló, jellemes, jóképzettségű szakemberek kiválogatása és nevelése, felelősségérzetük mélyítése, szociális érzékük fejlesztése, szemhatáruk szélesítése, a hivatásukhoz szükséges szaktudás gyarapítása és a helyes közigazgatási és közgazdasági szellem megteremtése” volt. A célokat ösztöndíjak adományozásával kívánta elérni, ami állhatott intézeti nevelésben, belföldi anyagi támogatásban, hosszabb vagy rövidebb idejű külföldi ösztöndíj nyújtásában. Ösztöndíjban az volt részesíthető, aki főiskolai tanulmányokat folytat, tudományos intézetben dolgozik, főiskolai tanulmányait befejezte vagy közszolgálatban áll vagy a gazdasági életben működik. Az alapítvány ügyrendi szabályzatát 1942. november 28-án írta alá Kállay Miklós miniszterelnök. Első lépésként bentlakásos kollégiumot létesítettek főiskolai tanulmányaikat folytató jogászok és közgazdászok részére. Erre a célra megvásárolták és tatarozás után berendezték a budapesti Vilma királynő út (ma Városligeti fasor) 20. sz. alatti kétemeletes villát. A kuratórium ügyvezető alelnöke Mártonffy Károly, jegyzője Velics Ervin lett. A Kollégium vezetésére dr. Jencs Árpádot, prefektusává dr. Obermayer Andort nevezték ki. Az ösztöndíjra az első évben 35 pályázat érkezett, ebből 1943 januárjában huszonkettőt fogadtak el. A Kollégium 1943 februárjában megkezdte működését. 1945 áprilisában a Kommunista Párt lefoglalta a Kollégium épületét, és ezzel a Kollégium befejezte működését.

A pesti egyetemen 1770-től tanítottak történelmet, csaknem egy évszázadon keresztül azonban az egyetemes és a magyar történelmet együtt tárgyalták. Az egyetemes történelmet csak 1866-tól, Somhegyi (Schröck) Ferenc kinevezésétől választották külön a magyar történelemtől. Somhegyi 1879-ben bekövetkezett halála után az addig egységes tanszék több önálló egységre tagolódott: így alakult meg a Középkori Egyetemes Történeti Tanszék is. A vezetői állás azonban hosszú ideig betöltetlen maradt: Marczali Henrik és Salamon Ferenc csak helyettesként irányították a tanszéket Lánczy Gyula 1891. évi tanári kinevezéséig. 1912-től 1932-ig Áldásy Antal, majd Váczy Péter igazgatta a tanszéket. 1949 és 1953 között – a Történettudományi Intézetnek a Bölcsészettudományi Karon történt alapítása nyomán – a történelmi tanszékek, így a Középkori Egyetemes Történeti Tanszék önállósága is megszűnt. Az 1953-ban újra felállított tanszék 1956-ig a Bölcsészettudományi Kar kettéválasztásából keletkezett Történettudományi Kar keretébe tartozott.
A tanszék vezetői:
1953-1955 Gyóni Mátyás
1957-1982 Székely György
1982-1985 Hunyadiné Balázs Éva
1985-1995 Sz. Jónás Ilona

A szláv nyelvek oktatása egyetemünkön 1849-ben kezdődött el, amikor Ferenc József (1821-1878) ügyvédet "helyettesi" minőségben megbízták a szláv nyelvészet és irodalom előadásával. 1866-ban ugyanőt nyilvános rendes tanárrá nevezték ki. Kiemelkedő tudományos munka nem maradt utána. Nemzetközi elismertségre a tanszék Asbóth Oszkár (1852-1920) vezetése alatt tett szert. Asbóth Oszkár volt a magyar tudományos szlavisztika első, európai tekintetben is jelentős alakja. A nagyhírű szlavista, Melich János 1921-ben lett nyilvános rendes tanára a karnak. A Szláv Filológiai Intézet mellett alapították meg 1919-ben a Rutén Nyelv és Irodalmi Tanszéket, amely azonban 1924-ben megszűnt. A rutén nyelv és irodalom nyilvános rendes tanárává Bonkáló Sándort nevezték ki. (1924 végén eltávolították, nyugdíjazták, ezzel az oktatás is elhalt.) 1894-ben jött létre a Horvát Nyelv és Irodalmi Tanszék, amely 1938-ig állt fenn.
A második világháború után, a politikai változásoknak megfelelően 1946-ban Trócsányi Zoltánnal az élen felállították az Orosz Nyelv és Irodalom Tanszéket. Bonkáló Sándort is reaktiválták, aki 1948-as újabb nyugdíjazásáig az Ukrán Nyelv és Irodalom Tanszéken működött. Az orosz nyelv oktatását az 1947-ben megnyílt Egyetemi Orosz Intézet vette át, s 1950-ben önálló fakultás rangjára emelték. 1952-ben a budapesti Tudományegyetem Lenin Intézete nevet vette fel, s aztán 1954 és 1958 között önálló egyetemként működött tovább. 1956-tól újra a Bölcsészkaron képezték az orosz tanárokat. Ugyancsak 1956-ban a Lenin Intézet orosz tanszékeiből a kar kebelén belül Kardos László vezetésével Orosz Filológiai Tanszéket állítottak fel. 1994-ben a tanszék a nevét Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszékre változtatta, mivel a képzésbe az ukrán és fehérorosz nyelv és irodalom mellett a lett és a litván nyelv oktatása is bekapcsolódott. Az önálló Ukrán Filológiai Tanszék 2002-ben, a Lengyel Filológiai Tanszék 1978-ban jött létre.
Tanszékvezetők:
Sipos István 1957-1965
Baleczky Emil 1966-1981
Péter Mihály 1981-1991
Zoltán András 1991-től

Egyetemünkön 1770-től tanítottak történelmet csaknem egy évszázadon keresztül, azonban az egyetemes és magyar történelmet együtt tárgyalták, sőt Katona István - a történelem első hazai oktatója - 1773-ig még az ékesszólás tanára is volt. Az egyetemes történelmet csak 1866-tól, Somhegyi (Schröck) Ferenc kinevezésétől választották külön a magyar történelemtől. Az egyetemes történelem tárgyának további felosztására az 1878/79. tanévben került sor, mikor az ókori, illetve a középkori történelem tanszékei megalakultak. Az 1880/81. tanévtől ezekhez csatlakozott harmadikként az újkori történelmi tanszék, Ballagi Aladár vezetésével. Ballagi 1924-ig állt a tanszék élén, őt Angyal Dávid (1925-1929), majd Hajnal István követte.
Az oktatók kiemelten foglalkoznak valóban egyetemes történeti témákkal, vagyis még az egyes országok múltjára irányuló stúdiumoknál is hangsúlyt helyeznek a nemzetközi összefüggések vizsgálatára, illeszkedve a világ historiográfiai termésében az 1980-as évektől erősödő world history vagy global history irányzatához. Az 1990-es évek közepétől a tanszék neve Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék. 1978-tól a Történettudományi Tanszékcsoport, majd az 1990-es évek közepétől a Történeti Intézet tagja.
A tanszék vezetői:
Bolgár Elek 1951-1952
Gerőné Fazekas Erzsébet 1952-1957
Incze Miklós 1957-1958
Szamuely Tibor 1958-1960
Zsigmond László 1960-1978
Diószegi István 1978-1995

A nagyszombati egyetem orvosi fakultásába tartozó Botanikai Tanszék 1770. évi alapítása után egy évvel került sor az első magyar botanikus kert kialakítására. A tanszék és a Botanikus Kert első vezetője, Winterl József Jakab néhány év alatt gondozott, bekerített és 950 növényfajjal rendelkező területté fejlesztette a korábban elhagyott, bozótos legelőt. A Botanikus Kert - az egyetemmel együtt - 1777-ben Budára, majd onnan 1784-ben Pestre költözött. 1784-től 1809-ig a Józsefvárosban, 1809-től 1848-ig a Múzeum körúti egyetemi épületek helyén, ezt követően pedig már mai otthonában, az Üllői út mellett telepítették le a kertet, mely közben Leo Thun gróf, közoktatásügyi miniszter 1850. október 5-i leirata alapján a Bölcsészeti Kar fennhatósága alá került.
Winterl utóda, Kitaibel Pál 1809-re körülbelül 4000 növényfajt regisztrálhatott, utána Haberle Károly – rendkívül szorgalmas és tudatos telepítő munkával, nemzetközi kapcsolatok kiépítésével – néhány év alatt, az 1820-as évek elejére, 10 000 körüli fajszámot ért el, és ezzel Európa-szerte híressé tette a Botanikus Kertet. Az 1830-as, 1840-es években a híres muzeológus – de a növénykerttel keveset foglalkozó – Sadler József irányítása alatt tizenöt év során teljesen leromlott a kert állapota. Így történhetett meg, hogy az 1863. évi leltározás már csak 1866 fajt mutatott ki, és Linzbauer Ferenc – egyébként zoológus – igazgató áldozatos munkája kellett ahhoz, hogy 1865-re 6650 fajszámot jelenthessenek.
Jurányi Lajos vezetése alatt élte a kert második aranykorát: az 1863-ban épült üvegház ritkaságai folyamatosan gyarapodtak, nagy pálmaházat emeltettek, és az 1890-es években az európai viszonylatban is kivételes, tízezres fajszámot is meghaladta a kert állománya. 1893-ban nyitották meg a Viktória-házat – ahol egyéb különleges növények társaságában a nevezetes „Victoria regia”-t termesztik. A századfordulótól – akkor csonkították meg először a kert területét – egészen az 1950-es évekig különböző, de meg soha nem valósuló, tervek születtek a Botanikus Kert átköltöztetésére. A Molnár Ferenc által a Pál utcai fiúkban hitelesen leírt „Füvészkert” az első világháború alatti visszaesés után csak az 1930-as években, az 1928-tól igazgató Tuzson János vezetésével nyerhette vissza korábbi rangját. A második világháború és főleg Budapest ostroma a Botanikus Kert csaknem teljes pusztulását eredményezte.
A Botanikus Kert háborús kárait csak 1947-ben kezdték helyrehozni, a kert pedig – 1949-től a TTK keretében – a Rendszertani Intézet helyett a Növényélettani Intézethez került, illetve rövid ideig, 1952-ben „Botanikus Kert Tudományos Intézet” néven önállóan szerepelt. 1953 és 1969 között Soó Rezső Kossuth-díjas akadémikus volt az 1960-tól természetvédelmi területté vált kert igazgatója. 1966 őszén jelentős beruházás révén korszerű üvegházzal és laboratóriumokkal gazdagították a kertet. 1984-ben az elöregedett, régi kis üvegházak helyén korszerű, új bemutatóház épült, majd egy évvel később még egy üvegház, amelyben a gyűjtemények gyarapítására és az eladásra szánt növények szaporítása folyik. 2001-től a Botanikus Kert az egyetemnek a Természettudományi Kartól független, közvetlenül a rektori vezetés alá tartozó egysége. 2005-ben Magyar Örökség díjat kapott, 2006 májusában pedig mint Kulturális Örökség került védelem alá.
Hivatalos neve 1950 óta ELTE Botanikus Kert volt, majd 2008. június 30-án az ELTE szenátusi határozata alapján a kert hivatalos elnevezése Füvészkert.

Igazgatók:
Winterl József Jakab
Kitaibel Pál
Haberle Károly
Sadler József
Gerenday József
Linzbauer Xavér Ferenc
Kovács Gyula
Gönczy Pál
Jurányi Lajos
Mágócsy-Dietz Sándor
Tuzson János
Szabó Zoltán
Gimesi Nándor
Soó Rezső
Priszter Szaniszló
Simon Tibor
Isépy István
Orlóci László