A pesti egyetemen 1770-től tanítottak történelmet, csaknem egy évszázadon keresztül azonban az egyetemes és a magyar történelmet együtt tárgyalták. Az egyetemes történelmet csak 1866-tól, Somhegyi (Schröck) Ferenc kinevezésétől választották külön a magyar történelemtől. Somhegyi 1879-ben bekövetkezett halála után az addig egységes tanszék több önálló egységre tagolódott: így alakult meg a Középkori Egyetemes Történeti Tanszék is. A vezetői állás azonban hosszú ideig betöltetlen maradt: Marczali Henrik és Salamon Ferenc csak helyettesként irányították a tanszéket Lánczy Gyula 1891. évi tanári kinevezéséig. 1912-től 1932-ig Áldásy Antal, majd Váczy Péter igazgatta a tanszéket. 1949 és 1953 között – a Történettudományi Intézetnek a Bölcsészettudományi Karon történt alapítása nyomán – a történelmi tanszékek, így a Középkori Egyetemes Történeti Tanszék önállósága is megszűnt. Az 1953-ban újra felállított tanszék 1956-ig a Bölcsészettudományi Kar kettéválasztásából keletkezett Történettudományi Kar keretébe tartozott.
A tanszék vezetői:
1953-1955 Gyóni Mátyás
1957-1982 Székely György
1982-1985 Hunyadiné Balázs Éva
1985-1995 Sz. Jónás Ilona

A szláv nyelvek oktatása egyetemünkön 1849-ben kezdődött el, amikor Ferenc József (1821-1878) ügyvédet "helyettesi" minőségben megbízták a szláv nyelvészet és irodalom előadásával. 1866-ban ugyanőt nyilvános rendes tanárrá nevezték ki. Kiemelkedő tudományos munka nem maradt utána. Nemzetközi elismertségre a tanszék Asbóth Oszkár (1852-1920) vezetése alatt tett szert. Asbóth Oszkár volt a magyar tudományos szlavisztika első, európai tekintetben is jelentős alakja. A nagyhírű szlavista, Melich János 1921-ben lett nyilvános rendes tanára a karnak. A Szláv Filológiai Intézet mellett alapították meg 1919-ben a Rutén Nyelv és Irodalmi Tanszéket, amely azonban 1924-ben megszűnt. A rutén nyelv és irodalom nyilvános rendes tanárává Bonkáló Sándort nevezték ki. (1924 végén eltávolították, nyugdíjazták, ezzel az oktatás is elhalt.) 1894-ben jött létre a Horvát Nyelv és Irodalmi Tanszék, amely 1938-ig állt fenn.
A második világháború után, a politikai változásoknak megfelelően 1946-ban Trócsányi Zoltánnal az élen felállították az Orosz Nyelv és Irodalom Tanszéket. Bonkáló Sándort is reaktiválták, aki 1948-as újabb nyugdíjazásáig az Ukrán Nyelv és Irodalom Tanszéken működött. Az orosz nyelv oktatását az 1947-ben megnyílt Egyetemi Orosz Intézet vette át, s 1950-ben önálló fakultás rangjára emelték. 1952-ben a budapesti Tudományegyetem Lenin Intézete nevet vette fel, s aztán 1954 és 1958 között önálló egyetemként működött tovább. 1956-tól újra a Bölcsészkaron képezték az orosz tanárokat. Ugyancsak 1956-ban a Lenin Intézet orosz tanszékeiből a kar kebelén belül Kardos László vezetésével Orosz Filológiai Tanszéket állítottak fel. 1994-ben a tanszék a nevét Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszékre változtatta, mivel a képzésbe az ukrán és fehérorosz nyelv és irodalom mellett a lett és a litván nyelv oktatása is bekapcsolódott. Az önálló Ukrán Filológiai Tanszék 2002-ben, a Lengyel Filológiai Tanszék 1978-ban jött létre.
Tanszékvezetők:
Sipos István 1957-1965
Baleczky Emil 1966-1981
Péter Mihály 1981-1991
Zoltán András 1991-től

Egyetemünkön 1770-től tanítottak történelmet csaknem egy évszázadon keresztül, azonban az egyetemes és magyar történelmet együtt tárgyalták, sőt Katona István - a történelem első hazai oktatója - 1773-ig még az ékesszólás tanára is volt. Az egyetemes történelmet csak 1866-tól, Somhegyi (Schröck) Ferenc kinevezésétől választották külön a magyar történelemtől. Az egyetemes történelem tárgyának további felosztására az 1878/79. tanévben került sor, mikor az ókori, illetve a középkori történelem tanszékei megalakultak. Az 1880/81. tanévtől ezekhez csatlakozott harmadikként az újkori történelmi tanszék, Ballagi Aladár vezetésével. Ballagi 1924-ig állt a tanszék élén, őt Angyal Dávid (1925-1929), majd Hajnal István követte.
Az oktatók kiemelten foglalkoznak valóban egyetemes történeti témákkal, vagyis még az egyes országok múltjára irányuló stúdiumoknál is hangsúlyt helyeznek a nemzetközi összefüggések vizsgálatára, illeszkedve a világ historiográfiai termésében az 1980-as évektől erősödő world history vagy global history irányzatához. Az 1990-es évek közepétől a tanszék neve Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék. 1978-tól a Történettudományi Tanszékcsoport, majd az 1990-es évek közepétől a Történeti Intézet tagja.
A tanszék vezetői:
Bolgár Elek 1951-1952
Gerőné Fazekas Erzsébet 1952-1957
Incze Miklós 1957-1958
Szamuely Tibor 1958-1960
Zsigmond László 1960-1978
Diószegi István 1978-1995

A Szociálismunkás-képző Tanszék a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán működött, és a 2003. szeptember 1-jén létrejött Társadalomtudományi Kar egyik alapját képezte. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán az 1990-es években, a rendszerváltás után a főiskola a gyógypedagógus és szociálisszakember-képzésben egyaránt a nemzetközi trendekhez csatlakozott, a nyugat-európai utat választotta. Ez a két szakágra bontott egyszakos, kétszintű (főiskolai és egyetemi) gyógypedagógus-képzésre és szociálisszervező-képzés felfüggesztésével (később megszüntetésével) a főiskolai szintű általános szociálismunkás-képzésre való áttérést jelentette. 2003-tól a tanszék a Társadalomtudományi Kar Szociális Tanulmányok Intézetének keretei közt működik tovább.

Trencsényi-Waldapfel Imre Budapesten született, 1932-ben magyar-latin-görög szakon végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1948-ban kapott egyetemi tanári kinevezést, és megbízták a Szegedi Tudományegyetem klasszika-filológiai tanszékének vezetésével. Az 1949/1950. tanévben a Szegedi Tudományegyetem rektora volt. 1950 és 1970 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékét vezette. 1950 és 1953 között az egyetem rektora is volt.