A Budapesti Egyetemi Atlétikai Club 1898. november 5-én alakult meg. 1901 szeptemberében nyitották meg a BEAC lágymányosi sporttelepét. 1945-től a romokban heverő sporttelep újjáépítése után két szakosztállyal indult újra az egyesület élete. Az 1948/49-es tanévben a hallgatók fokozott sportigényére és az élsporttal szembeni állásfoglalásra hivatkozva megszüntették az egyesületet. 1951-ben az országos jellegű főiskolai egyesület, a Haladás SE keretében alakult meg az ELTE-n belüli sportszakosztály, mely 1956 végén bomlott fel. 1957-ben az Egyetem kezdeményezésére alakult újjá a BEAC. 2009-től önálló egyesületként működik, amely továbbra is szoros kapcsolatban áll az egyetemmel.

Budapesten 1947-től 1953-ig működött az alsó tagozatos általános iskolai tanárokat képző Pedagógiai Főiskola. Az 1970-es évek elején az időleges demográfiai felfutás időszakában ismét felmerült egy fővárosi székhelyű intézmény létesítésének igénye. Emiatt jött létre az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola (ma: Eszterházy Károly Katolikus Egyetem) Budapesti Kihelyezett Tagozata, amely az 1975/76. tanévben kezdte meg működését. A tagozat alapfeladatait is csak nagy nehézségek árán tudta ellátni, hiányoztak a megfelelő háttérintézmények (könyvtárak, laboratóriumok). Mivel az önállósulás feltételei hiányoztak, s például a természettudományi szakos hallgatók képzése is az ELTE-n történt, a Kihelyezett Tagozatot megszüntették, és 1983. január 1-jétől az intézmény az ELTE negyedik karaként működött tovább. A kar életében fontos változást hozott az a művelődésügyi miniszteri döntés, amely szerint a Pest megyei tanárhiány enyhítésére 1987. szeptember elsején megindult az oktatás a gödöllői képzési helyen. 2003-ban az egyetemen bekövetkezett szervezeti átalakítást követően a kar megszűnt, feladatait az ELTE Tanárképző Központ vette át.

A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar jogelőd intézménye, a Gyógypedagógiai Tanítóképző 1900-tól Vácott, majd 1904-től Budapest különböző gyógypedagógiai intézményeiben kapott helyet. 1906-tól Gyógypedagógiai Tanítóképző, 1922-től Gyógypedagógiai Tanárképző, majd 1928-tól Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola elnevezéssel működött az előbb egységes, majd később szakirányos gyógypedagógus képzést nyújtó intézmény. 1942-ben Bárczi Gusztáv lett a főiskola igazgatója, az intézmény első állandó székhelye pedig az akkori budai gyógypedagógiai intézet lett. 1975-ben a Főiskola névadó- és jubileumi ünnepséget szervezett a gyógypedagógusképzés 75., valamint Bárczi Gusztáv halálának 10. évfordulója alkalmából. Az iskola neve Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola lett. 2000. január elsejétől a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola az Eötvös Loránd Tudományegyetem főiskolai kara lett, és a patinás Bethlen Gábor téri épületből az év második felében az Ecseri út 3. szám alá költözött. Az intézmény 2009 óta egyetemi karként – az országban egyedülálló módon – folytat széles palettájú gyógypedagógus-képzést.

Elekes Lajos (1914-1982) a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán tanult, majd 1937-től 1950-ig az Országos Levéltárban dolgozott. 1951-től 1960-ig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, 1957-től haláláig az ELTE BTK Középkori Magyar Történelmi Tanszékének vezetője volt. 1966 és 1969 között a BTK dékáni tisztét is viselte. Több mint egy évtizedig a Századok című folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke, 1973-tól az MTA rendes tagja volt. Történetírói munkásságáért 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Wolfram Ervin (Budapest, 1923. november 27. - Budapest, 1985. április 17.) kolloidkémikus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1982). Egyetemünkön 1945-ben tanári diplomát, majd 1947-ben vegyészoklevelet szerzett. 1947-től három hónapig a Chinoin Gyógyszerészeti Gyár kutató laboratóriumában dolgozott, majd Buzágh Aladár professzor mellett a Kolloidkémiai és -technológiai Tanszéken volt díjtalan gyakornok. 1949-ben doktorált a liofil gélek peptizációjának kénetikai vizsgálata témakörében. Ugyanebben az évben tanársegéd lett. 1948 és 1954 között az Állami Műszaki Főiskolán, 1954-ben és 1955-ben a debreceni egyetemen is tanított. 1958-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1958 és 1962 között a drezdai Műegyetem vendégprofesszora volt, majd 1962-ben egyetemünk kolloidkémiai tanszékének vezetője lett. 1966-ban a tudományok doktora, 1967-től egyetemi tanár, 1983-ban rektorhelyettes. Több külföldi tudományos társaságnak volt tagja, 1967-ben MTA Akadémiai Díj I. fokozatával, 1974-ben az oktatásügy kiváló dolgozója címmel, 1979-ben Buzágh Aladár díjjal, 1981-ben Wolfgang Ostwald díjjal tüntették ki munkásságáért.

A Jogi Kar felállítására az Egyetem alapítása után 32 évvel, 1667-ben került sor. Kezdetben Facultas Juridica-nak nevezték, és ez a Jezsuita korban nem is változott. II. József reformtervei között szerepelt az az elgondolás, hogy a Jogi Kar elsődleges feladata állami tisztviselők nevelése, akik számára viszont elengedhetetlen a politikai és az államtudományok együttes ismerete. Az előadások tárgya ennek megfelelően kibővült, a Kar pedig a Facultas Juridico-Politica nevet kapta. Amikor az Egyetemen a tanítási nyelv a latin helyett a magyar lett, neve Jog- és Államtudományi Karra változott, s ezen a néven működött egészen 1948-ig. Az 1948/49-es tanévtől a 206.693/1948. VKM sz. rendelet alapján a Karon közigazgatási képzés is folyt. Nevét is megváltoztatták, két évig Jog- és Közigazgatástudományi Kar néven szerepelt. Ez azonban nem jelentett szervezeti változást, csupán tananyag módosítást. Az 1950/51-es tanévtől a kar neve: Állam- és Jogtudományi Kar.

1635-ben, az egyetem alapítása idején két karon indult meg a tanítás: a Facultas Theologicán és a Facultas Philosophicán. A magyar nyelvű oktatás bevezetése óta a Facultas Philosophica neve Bölcsészeti vagy Bölcsészettudományi Kar. Ezt "bölcsészeti tanfolyam"-ként emlegették, mivel hosszú ideig előkészítő jellege volt: az Egyetem többi fakultására csak a Bölcsészkar elvégzése után lehetett tovább lépni. A Kar keretében állították fel 1782-ben az Institutum Geometricum-ot (Mérnökképző Intézet), amely a mai Budapesti Műszaki Egyetem elődje, és amely 1850-ig tartozott hozzá. A 19. század közepétől a tudományos munka mellett a Kar feladata lett a tanárok képzése is, ezért alakult meg 1862-ben a Tanárvizsgáló Bizottság, majd 1870-ben a Tanárképző Intézet. Szervezetileg ugyan mindkettő független volt a Kartól, de szorosan együttműködött vele. Az 1949. évi reform alapvető változást hozott a Karon: 1949. május 16-tól leváltak a természettudományokkal foglalkozó tanszékek (intézetek), és önálló karrá alakultak Természettudományi Kar néven. 1953-ban, az újabb szervezeti változás következtében a Nyelv- és Irodalomtudományi, illetve a Történettudományi Kar 1957-ig külön dékáni hivatallal - s így önálló karként - működött. 1957-ben a két kar ismét egyesült, és Bölcsészettudományi Kar néven működik napjainkban is.

A Történettudományi Kar az ELTE szenátusa 1953. február 27-i határozata alapján (megerősítette Eln. Tan. 1953. évi 7 tvr.) a Bölcsészettudományi Kar kettéválasztásával 1953 nyarán jött létre önálló Dékáni Hivatallal és Tanulmányi Osztállyal. 1956. december 7-én egyesült a Nyelv- és Irodalomtudományi Karral, és ettől kezdve újra Bölcsészettudományi Kar néven működött.