Az elitképzés intézményes megvalósítására létrehozott kollégium ötletét Zihaly Lajos író vetette fel, Horthy Miklós kormányzó pedig támogatta az ötletet. 1940. szeptember 12-én a Magyar Nemzeti Bank, a Takarékpénztárak és a Bankok Egyesülete, a Gyáriparosok Országos Szövetsége és a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara létrehozta a Horthy Miklós Jubileumi Alapítványt 1.150.000 pengő alapítványi törzsvagyonnal. Az alapítólevelet a kormányzó október 19-én hagyta jóvá. Az alapítvány célja „erkölcsileg kiváló, jellemes, jóképzettségű szakemberek kiválogatása és nevelése, felelősségérzetük mélyítése, szociális érzékük fejlesztése, szemhatáruk szélesítése, a hivatásukhoz szükséges szaktudás gyarapítása és a helyes közigazgatási és közgazdasági szellem megteremtése” volt. A célokat ösztöndíjak adományozásával kívánta elérni, ami állhatott intézeti nevelésben, belföldi anyagi támogatásban, hosszabb vagy rövidebb idejű külföldi ösztöndíj nyújtásában. Ösztöndíjban az volt részesíthető, aki főiskolai tanulmányokat folytat, tudományos intézetben dolgozik, főiskolai tanulmányait befejezte vagy közszolgálatban áll vagy a gazdasági életben működik. Az alapítvány ügyrendi szabályzatát 1942. november 28-án írta alá Kállay Miklós miniszterelnök. Első lépésként bentlakásos kollégiumot létesítettek főiskolai tanulmányaikat folytató jogászok és közgazdászok részére. Erre a célra megvásárolták és tatarozás után berendezték a budapesti Vilma királynő út (ma Városligeti fasor) 20. sz. alatti kétemeletes villát. A kuratórium ügyvezető alelnöke Mártonffy Károly, jegyzője Velics Ervin lett. A Kollégium vezetésére dr. Jencs Árpádot, prefektusává dr. Obermayer Andort nevezték ki. Az ösztöndíjra az első évben 35 pályázat érkezett, ebből 1943 januárjában huszonkettőt fogadtak el. A Kollégium 1943 februárjában megkezdte működését. 1945 áprilisában a Kommunista Párt lefoglalta a Kollégium épületét, és ezzel a Kollégium befejezte működését.

A Jogi Kar felállítására az Egyetem alapítása után 32 évvel, 1667-ben került sor. Kezdetben Facultas Juridica-nak nevezték, és ez a Jezsuita korban nem is változott. II. József reformtervei között szerepelt az az elgondolás, hogy a Jogi Kar elsődleges feladata állami tisztviselők nevelése, akik számára viszont elengedhetetlen a politikai és az államtudományok együttes ismerete. Az előadások tárgya ennek megfelelően kibővült, a Kar pedig a Facultas Juridico-Politica nevet kapta. Amikor az Egyetemen a tanítási nyelv a latin helyett a magyar lett, neve Jog- és Államtudományi Karra változott, s ezen a néven működött egészen 1948-ig. Az 1948/49-es tanévtől a 206.693/1948. VKM sz. rendelet alapján a Karon közigazgatási képzés is folyt. Nevét is megváltoztatták, két évig Jog- és Közigazgatástudományi Kar néven szerepelt. Ez azonban nem jelentett szervezeti változást, csupán tananyag módosítást. Az 1950/51-es tanévtől a kar neve: Állam- és Jogtudományi Kar.

A szervezeti egység 1949 után alakult meg Bér- és Munkaügyi Csoport néven. 1960-tól osztályként működik, 1963-tól a Gazdasági Igazgatóság alá került.

Az Orosz Intézetet 1947. március 28-án nyitották meg, majd 1950 tavaszán kari rangra emelték, külön gazdasági hivatallal és tanulmányi osztállyal látták el. 1952-ben az orosz szakos hallgatók nagy részének átszakosításával kezdték meg a marxizmus-leninizmus oktatóinak képzését. Ekkor szüntették meg az Idegen Nyelvek Főiskoláját is, melynek orosz szakos hallgatói különleges tantervek alapján a Lenin Intézetben fejezték be tanulmányaikat. 1954-ben az Intézetet leválasztották az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, s önálló egyetem rangjára emelték. Az intézmény újabb profilváltásával az orosz nyelv és irodalom, valamint a fordítói szakot háttérbe szorították, a párttörténészek és a pártfilozófusok képzését pedig előtérbe állították. 1955. február 1-jével az orosz szak első két évfolyamán bevezették a kétszakos középiskolai tanárképzést. 1956-tól az orosz szakos tanárképzés már ismét az ELTE Bölcsészettudományi Karán folyt. A Lenin Intézet 1958-ig állt fenn.

Az ELTE Egyetemi Levéltár 1958 nyarán alakult meg, és 1959 elején kezdte meg munkáját az egyetem központi, Egyetem téri épületében az Egyetemi Könyvtár felügyelete alatt. 1964-ben költözött a Ludovika téri épületbe, és ekkor kerülhetett sor a legjelentősebb iratsorozatok begyűjtésére és rendezésére. A levéltár 1983 augusztusában nyerte el a szaklevéltári jogállást, és azóta jelentősen gyarapította az itt őrzött források mennyiségét. A levéltár 2004-ben az Egyetemi Könyvtárba, majd 2005 és 2007 között a Maglódi útra költözött, ahol jelenleg is működik, 2017-től az ELTE Egyetemi Könyvtárral közös szervezetben.

Az egyetemen 1946. augusztus-szeptemberére tehető a szakszervezeti mozgalom megindulása. Ekkor még jórészt altisztek, hivatalsegédek és kisegítő dolgozók voltak a szakszervezet tagjai: az egyetem oktatói között 1947 végén indult meg az ez irányú szervezkedés. 1948-ban még hat-hét különböző szakszervezetbe tartoztak az egyetem alkalmazottai, s csak az 1950-es, 1960-as évek elején kerültek egységesen a Pedagógusok Szakszervezetének irányítása alá. Az 1956 utáni években igen korlátozott volt a szakszervezet tevékenysége. 1959 januárjában alakították meg az új Szakszervezeti Bizottságokat, melyeknek fő célja az érdekvédelem mellett a párt politikájának a szakszervezet eszközeivel való támogatása, a felsőoktatási reform előkészítése és a tananyag korszerűsítése volt.

Az 1950-es években az érdekvédelem, az üdültetés, a lakás- körülmények javítása, a szociális intézmények fejlesztése, a segélyezés mögött az oktató-nevelőmunka segítése háttérbe szorult, ugyanakkor a politikai tevékenység - tömegmegmozdulások, szemináriumok, politikai előadások szervezése, rendezése - a szakszervezet munkájának alapjává vált.
Az 1956 utáni években igen korlátozott volt a szakszervezet tevékenysége. 1959 januárjában alakították meg az új Szakszervezeti Bizottságokat, melyeknek fő célja az érdekvédelem mellett a párt politikájának a szakszervezet eszközeivel való támogatása, a felsőoktatási reform előkészítése és a tananyag korszerűsítése volt.

Az 1960-as évektől a Pedagógusok Szakszervezetének egyetemi és kari szervei az Egyetem vezetőivel együttműködve segítik az egyetem dolgozóinak politikai nevelését és gyakorolják a szak- szervezet részére szabályokban biztosított jogokat. Emellett részt vesznek az egyetemi és kari tanácsok, valamint más testületek munkájában is, ahol a dolgozók érdekeit kell képviselniük.

A magyarországi rendszerváltozást közvetlenül megelőző időben a megújulni vágyó magyar közéletben megfogalmazódott az ágazati érdekvédelmi tevékenység erősítésének igénye. Ennek eredményeként 1988-ban – a Pedagógusok Szakszervezetéből kiválva – megalakult a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, amely az FDSZ Alapszabályában rögzítettek szerint önállóan működő, egyenrangú intézményi alapszervezetek szövetsége.

Az MKP, majd az MDP ifjúsági szervezeteiből 1950. június 16-án alakult meg a Dolgozó Ifjúsági Szövetség, a DISZ, mely kezdetektől az MDP ifjúsági tömegszervezeteként működött. Végleges szervezetének kialakítása egyetemünkön 1951 elejére fejeződött be: az általában húsz fős csoportokat magukba foglaló alapszervezetek szakonként és évfolyamonként szerveződtek külön kari bizottságokba. A látszólag erős és magas taglétszámú DISZ gyengesége a szervezet 1956. október - novemberi dezorganizálódásában, majd teljes szétesésében mutatkozott meg.

Az oktatásügyi miniszter 853-1321/1955. sz. rendelete értelmében állították fel - a megszűnő budapesti Pedagógiai Főiskola épületében - a tizenkét évfolyamos "Cukor utcai Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium"-ot, mely 1957 februárjában vette fel Apáczai Csere János nevét. A művelődésügyi miniszter 154/1958. sz. utasítása nyomán az intézmény egyetemi gyakorlóiskola lett, s ettől kezdődően az ELTE közvetlen irányítása alatt áll (a rektor irányítási és rendelkezési jogkörét a Tanárképző Tanács útján gyakorolhatta). A művelődésügyi miniszter 1970. március 9-i határozata alapján az épületben megszüntették az általános iskolát, melynek helyén 1971-re a tehetséges vidéki fiataloknak gimnáziumi kollégiumot alakítottak ki. Ettől kezdve az ELTE Apáczai Csere János Gimnáziuma nevet viseli az intézmény, ahol a gimnáziumi oktatáson kívül az ELTE BTK és TTK tanár szakos hallgatóinak gyakorlati tanárképzése is folyik.

A gimnázium épülete 1931-ben, Lajta Béla tervei szerint épült a Pesti Izraelita Hitközség fiú- és leánygimnáziuma számára. Az épület az iskolák államosításáig a Hitközség tulajdonában volt: 1942-ig működött benne az Izraelita Fiú- és Leánygimnázium, majd munkaszolgálatos tábort, gettóházat telepítettek falai közé. Az 1945-ben megindult újjáépítés nyomán több intézmény kapott az épületben hosszabb-rövidebb ideig helyet. Visszaköltözött a létszámában erősen megfogyatkozott Izraelita Gimnázium, s ide helyeztek egy nemzetiségi tanítóképzőt, valamint egy általános iskolát is. 1952-ben ezek elhagyták az épületet, melyet ideiglenesen az I. István Gimnázium (1957-ig) és a volt Angolkisasszonyok Királyi Katolikus Tanítóképzőjének és Gyakorló Általános Iskolájának jogutódja foglalt el. A tanítóképző 1956-ban szűnt meg, gyakorló általános iskolája pedig önálló általános iskola lett 1957-ben, és az épület Cházár András utcai oldalán kapott helyet. Az 1955/56-os tanévben az Abonyi utcai szárnyon általános leánygimnázium létesült, mely a következő évben a megszűnt Maxim Gorkij magyar-orosz iskola végzős diákjaival bővült. Itt a humán és a reáltagozatú osztályok mellett speciális tantervű orosz tagozatos osztályok is indultak. A gimnázium 1959-ben, ünnepélyes keretek között vette fel Radnóti Miklós nevét, majd nem sokkal ezután - 1961. július 1-jén - a Cházár András utcai szárnyon működő általános iskolával egyesülve az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája lett. Azóta a 12 évfolyamos iskolában az általános iskolai és a gimnáziumi tanulók oktatásán kívül az ELTE BTK és TTK tanárszakos hallgatóinak gyakorlati tanárképzése is folyik.