Mátrai László (1909-1983) filozófiát, esztétikát, magyar irodalomtörténetet tanult a budapesti egyetemen, 1929-ben alapfokú magyar-német szakos tanári vizsgát tett, majd 1931-ben bölcsészdoktori fokozatot szerzett. 1941-ben egyetemi magántanár lett. Akadémikus (1948-tól levelező, 1962-től rendes tag), az MTA II. osztályának titkára (1953-1955; 1960-1970), 1970-től osztályelnöke, címzetes egyetemi tanár (1965-től), az ELTE BTK Marxizmus-Leninizmus Tanszékcsoportjának vezetője volt. 1933-tól az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, melynek 1945-1979 között főigazgatója volt. 1939-1943 között az Eötvös Kollégiumban tanított, 1946 és 1948, majd 1973 és 1980 között filozófiatörténetet oktatott az egyetemen.
Elsősorban magyar és egyetemes filozófiatörténeti kutatásokkal foglalkozott, többek között írt a reneszánsz filozófiáról, Kopernikuszról, Holbachról és Hegelről. Könyvtárvezetői működése első éveit a világháború után az intézmény újjászervezése jellemezte. Előbb a háború idején megjelent angol, majd svájci könyvek gyűjteményéből szervezett kiállítást. Nevéhez fűződik a könyvtári anyagok rekatalogizálásának irányítása, a folyóiratok számonkénti nyilvántartása, új raktári rend, a tizedes osztályozású szakkatalógus és – elsőként Magyarországon – a tárgyszókatalógus bevezetése.

Mauritz Béla (Kassa, 1881. máj. 3. - Bp. 1971. febr. 15.) petrográfus, mineralógus, egyetemi tanár, az MTA tagja (1935-1946 között igazgatója), a föld- és ásványtudományok doktora (1957). A budapesti tudományegyetemen 1905-ben szerzett tanári oklevelet, majd Semsey Andor ösztöndíjával öt évig Heidelberg, Lipcse, Drezda és Bécs egyetemein tanult. Hazatérése után a budapesti egyetemen tanársegéd 1910-14 között adjunktus, 1914-től rendkívüli, 1915-től 1949-ig ny. rendes tanár az ásvány és kőzettani tanszéken, 1943-44-ben az egyetem rektora volt. 1937-től a Mathematikai és Természettudományi Értesítő szerkesztője. Nyugdíjazása után a Földtani Intézet kutatásaiban vett részt, majd a Nemzeti Múzeum Ásvány- és Kőzettárában dolgozott. A Magyarhoni Földtani Társulat tagja, két cikluson át elnöke, a Természettudományi Társulat alelnöke (1940-ig) volt. Elsősorban ásványkutatásokkal, a hazai mélységi és kiömlési kőzetek petrográfiájával foglalkozott.

Vadász Elemér (Székesfehérvár, 1885. márc. 1. - Bp. 1970. okt. 30.) geológus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-díjas (1948; 1952), a Magyarhoni Földtani Társulat örökös díszelnöke volt. A Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, 1907-ben doktorált. Gyakornok, majd tanársegéd, (1911) és adjunktus (1913) lett az egyetem földtan - őslénytani tanszékén. Az 1918-ban, az őszirózsás forradalom hónapjaiban az elsők között szorgalmazta a természettudományi kutatás és oktatás reformját. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki. Tagja volt a Tudományos Társulatok és Természettudományi Múzeumok Direktóriumának. A Tanácsköztársaság után az egyetemről távoznia kellett, 1920-tól a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusa volt nyugdíjazásáig, 1945-ig. 1946-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékének professzora lett 1965. évi nyugdíjba vonulásáig. 1948-49-ben a Természettudományi Kar első dékánja, 1949-50-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem utolsó rektora volt. A Magyar Földtani Társulat elnöke volt.