Showing 150 results

Szabad György (Arad, 1924. augusztus 4. – Budapest, 2015. július 3.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, politikus, 1990 és 1994 között az Országgyűlés elnöke, Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a magyarországi polgári átalakulás volt.
1942-ben érettségizett, beadott felvételi kérelmeit az akkor hatályos numerus clausus miatt elutasították, emiatt kertésztanonc volt 1944-ig, majd zsidó származásúként munkaszolgálatra hívták, onnan 1944. március 15-én megszökött.
1945-ben felvették a Budapesti Tudományegyetem történelem szakára, ahol 1950-ben, az addigra már Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) nevű intézményben szerzett tanári és levéltárosi diplomát. Egyetemi ideje alatt mezőgazdálkodott is, majd 1949-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka, később levéltárosa lett. Diplomájának megszerzése után 1954-ig egyeteme aspiránsa volt, majd az ELTE újkori és legújabbkori magyar történelem tanszékének adjunktusává nevezték ki. 1956-ban vette át docensi, 1970-ben egyetemi tanári kinevezését. 1994-ben professor emeritusi címet kapott. 1955-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1969-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának tagja lett. 1982-ben az MTA levelező, majd 1998-ban rendes tagjává választotta. 1985 és 1990 között a Magyar–Lengyel Történész Vegyesbizottság elnöke, majd tagja lett.
Tudományos munkássága mellett közéleti szerepet is vállalt: 1945–46-ban a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) tagja volt. Az 1956-os forradalom alatt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Forradalmi Bizottságának tagjává választották. A politikai életbe ezután csak 1987-ben tért vissza, amikor részt vett és felszólalt a lakiteleki találkozón. Ekkor a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alapító tagja lett. 1989-ben megválasztották a párt elnökségébe is, amelynek munkájában 1994-ig vett részt.

Az 1990-es országgyűlési választáson pártja budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1990. május 2-án az Országgyűlés alelnökévé választották, ezzel együtt megbízott elnökévé. Három hónap múltán átvette az Országgyűlés elnöki tisztségét, amelyet a ciklus végéig viselt. Az
Kutatási területe 1956 előtt a magyar gazdaság- és társadalomtörténet volt, ezt követően a magyar polgári átalakulás korszakában előtérbe került nemzeti és demokratikus törekvéseket helyezte vizsgálatai középpontjába.

Foglalkozott az önálló államiság történeti kérdéseivel, valamint a parlamentáris kormányzati rendszerre alapozandó jogállamiság és az abszolutista törekvések közötti konfliktusok. A jobbágyrendszer témakörén belül annak válságát és felszámolását vizsgálta az agrárstruktúra átalakulása tekintetében.

Kádár Miklós (Budapest, 1904. november 15. – Budapest, 1971. szeptember 27.) jogász, ügyvéd, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok kandidátusa (1952).
A Budapesti Tudományegyetemen szerzett oklevelet 1927-ben. Ezután ügyvédként dolgozott. 1938-ban kikeresztelkedett a római katolikus vallásra. A második világháború alatt az antifasiszta ellenállás tagja volt. 1945 után kiemelkedő szerepet játszott a népi igazságszolgáltatás kiépítésében. Az Országos Ügyvédi Tanács elnöke volt, majd 1946 és 1949 között a Budapesti Ügyvédi Kamara főtitkára.
Ezt követően 1949-től az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a büntetőjogi tanszék tanszékvezető tanára lett, illetve 1957 és 1961 között az jogi kar Dékánja. 1971-ben bekövetkezett haláláig a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője. A büntetőjogtudomány nemzetközi tekintélyű tudósa, a fiatal jogásznemzedék nevelője volt. A szocialista országok büntetőjogászai között ő volt az első, akt beválasztottak a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (Association International du Droit Pénal, AIDP) tagjai közé és később a szervezett alelnöke lett haláláig. Tagja volt a Szakszervezetek Országos Tanácsának.

A Román Filológiai Intézetet 1862-ben állították fel az egyetemen, élére Román Sándor rendkívüli tanárt nevezték ki tanszékvezetőnek. Ő és az őt követő tanszékvezetők - Ciocan János (1850-1908) és Siegescu József (1873-1927) nem annyira alkotó tudósok, mint inkább a román nyelvészet és irodalom interpretátorai voltak. Az általános romanisztika az Olaszországból érkezett, és a román tanszéken 1928-tól 1935-ig működő Carlo Tagliavini munkássága révén kapta meg a tudományos alapokat, és a román nyelvészeti kutatások is jelentős lépést tettek előre. Az őt követő Tamás Lajos (1936-1978) a meglevő alapokon már európai színvonalú romanisztikai kutatásokat végzett, amellett, mint a magyar-román nyelvészeti és történeti kapcsolatok kutatója is jelentőset alkotott. A tanszék vezetésében Domokos Sámuel (1972-1978) követte őt, aki mint a román irodalom értékeinek egyik legtevékenyebb közvetítője megjelentette a „román irodalom magyar bibliográfiája” című művét, majd Nagy Béla (1978-1978), aki a román nyelvtan-irodalommal foglalkozott. Az 1962/63. tanévtől az Intézet Román Filológiai Tanszék néven működött tovább. A Tanszék bekapcsolódott az Eötvös Kollégiumban megindult szakképzés munkájába is, és tartotta a kapcsolatot a gyulai román gimnáziummal, ahonnan a legtöbb hallgatója kikerült.
Az Intézet / Tanszék vezetői 1945 után:
Tamás Lajos 1936-1972
Domokos Sámuel 1972-1978
Nagy Béla 1978-1986
Süpek Ottó 1986-1988
Miskolczy Ambrus 1988-2022
Nagy Levente 2022-től

A gimnázium épülete 1931-ben, Lajta Béla tervei szerint épült a Pesti Izraelita Hitközség fiú- és leánygimnáziuma számára. Az épület az iskolák államosításáig a Hitközség tulajdonában volt: 1942-ig működött benne az Izraelita Fiú- és Leánygimnázium, majd munkaszolgálatos tábort, gettóházat telepítettek falai közé. Az 1945-ben megindult újjáépítés nyomán több intézmény kapott az épületben hosszabb-rövidebb ideig helyet. Visszaköltözött a létszámában erősen megfogyatkozott Izraelita Gimnázium, s ide helyeztek egy nemzetiségi tanítóképzőt, valamint egy általános iskolát is. 1952-ben ezek elhagyták az épületet, melyet ideiglenesen az I. István Gimnázium (1957-ig) és a volt Angolkisasszonyok Királyi Katolikus Tanítóképzőjének és Gyakorló Általános Iskolájának jogutódja foglalt el. A tanítóképző 1956-ban szűnt meg, gyakorló általános iskolája pedig önálló általános iskola lett 1957-ben, és az épület Cházár András utcai oldalán kapott helyet. Az 1955/56-os tanévben az Abonyi utcai szárnyon általános leánygimnázium létesült, mely a következő évben a megszűnt Maxim Gorkij magyar-orosz iskola végzős diákjaival bővült. Itt a humán és a reáltagozatú osztályok mellett speciális tantervű orosz tagozatos osztályok is indultak. A gimnázium 1959-ben, ünnepélyes keretek között vette fel Radnóti Miklós nevét, majd nem sokkal ezután - 1961. július 1-jén - a Cházár András utcai szárnyon működő általános iskolával egyesülve az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája lett. Azóta a 12 évfolyamos iskolában az általános iskolai és a gimnáziumi tanulók oktatásán kívül az ELTE BTK és TTK tanárszakos hallgatóinak gyakorlati tanárképzése is folyik.

A történelem segédtudományainak oktatását az 1777-ben kiadott Ratio Educationis tette kötelezővé az egyetemen. Az Egyetemi Könyvtár számára 1779-ben kiadott szervezeti és működési szabályzatban az uralkodó a könyvtár őreinek feladatává tette a segédtudományok oktatását. Az 1850-es években bevezetett egyetemi reformok után a történeti segédtudományok – köztük elsősorban a diplomatika és szfragrisztika – oktatása az 1887-ben megalakult Történelmi Szeminárium feladata lett, amelynek vezetője Fejérpataky László, majd Szentpétery Imre volt. Az 1949-ben bevezetett egyetemi reform következtében a Történelmi Szeminárium megszűnt, de Léderer Emma kezdeményezésére megkezdődött az egyetemen a levéltárosképzés, és ebből a célból megalakult a Történeti Segédtudományok Tanszék, amelynek neve 1973-ban Történelem Segédtudományai Tanszékre változott. A tanszék a levéltárosképzés és a történeti segédtudományok oktatása mellett felelőse az újkori történész-muzeológus hallgatók képzésének és a történelem tanárszakos hallgatók módszertani képzésének is.
A tanszék vezetői:
1954 – 1969 Léderer Emma
1969 – 1980 Sinkovics István
1980 – 1997 Kállay István
1997 – 1999 Kardos József
1999 – 2004 Bertényi Iván
2004 – 2018 Borsodi Csaba
2018 – Körmendi Tamás

Az egyetemen 1946. augusztus-szeptemberére tehető a szakszervezeti mozgalom megindulása. Ekkor még jórészt altisztek, hivatalsegédek és kisegítő dolgozók voltak a szakszervezet tagjai: az egyetem oktatói között 1947 végén indult meg az ez irányú szervezkedés. 1948-ban még hat-hét különböző szakszervezetbe tartoztak az egyetem alkalmazottai, s csak az 1950-es, 1960-as évek elején kerültek egységesen a Pedagógusok Szakszervezetének irányítása alá. Az 1956 utáni években igen korlátozott volt a szakszervezet tevékenysége. 1959 januárjában alakították meg az új Szakszervezeti Bizottságokat, melyeknek fő célja az érdekvédelem mellett a párt politikájának a szakszervezet eszközeivel való támogatása, a felsőoktatási reform előkészítése és a tananyag korszerűsítése volt.

Az 1950-es években az érdekvédelem, az üdültetés, a lakás- körülmények javítása, a szociális intézmények fejlesztése, a segélyezés mögött az oktató-nevelőmunka segítése háttérbe szorult, ugyanakkor a politikai tevékenység - tömegmegmozdulások, szemináriumok, politikai előadások szervezése, rendezése - a szakszervezet munkájának alapjává vált.
Az 1956 utáni években igen korlátozott volt a szakszervezet tevékenysége. 1959 januárjában alakították meg az új Szakszervezeti Bizottságokat, melyeknek fő célja az érdekvédelem mellett a párt politikájának a szakszervezet eszközeivel való támogatása, a felsőoktatási reform előkészítése és a tananyag korszerűsítése volt.

Az 1960-as évektől a Pedagógusok Szakszervezetének egyetemi és kari szervei az Egyetem vezetőivel együttműködve segítik az egyetem dolgozóinak politikai nevelését és gyakorolják a szak- szervezet részére szabályokban biztosított jogokat. Emellett részt vesznek az egyetemi és kari tanácsok, valamint más testületek munkájában is, ahol a dolgozók érdekeit kell képviselniük.

A magyarországi rendszerváltozást közvetlenül megelőző időben a megújulni vágyó magyar közéletben megfogalmazódott az ágazati érdekvédelmi tevékenység erősítésének igénye. Ennek eredményeként 1988-ban – a Pedagógusok Szakszervezetéből kiválva – megalakult a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, amely az FDSZ Alapszabályában rögzítettek szerint önállóan működő, egyenrangú intézményi alapszervezetek szövetsége.