Wolfram Ervin (Budapest, 1923. november 27. - Budapest, 1985. április 17.) kolloidkémikus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1982). Egyetemünkön 1945-ben tanári diplomát, majd 1947-ben vegyészoklevelet szerzett. 1947-től három hónapig a Chinoin Gyógyszerészeti Gyár kutató laboratóriumában dolgozott, majd Buzágh Aladár professzor mellett a Kolloidkémiai és -technológiai Tanszéken volt díjtalan gyakornok. 1949-ben doktorált a liofil gélek peptizációjának kénetikai vizsgálata témakörében. Ugyanebben az évben tanársegéd lett. 1948 és 1954 között az Állami Műszaki Főiskolán, 1954-ben és 1955-ben a debreceni egyetemen is tanított. 1958-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1958 és 1962 között a drezdai Műegyetem vendégprofesszora volt, majd 1962-ben egyetemünk kolloidkémiai tanszékének vezetője lett. 1966-ban a tudományok doktora, 1967-től egyetemi tanár, 1983-ban rektorhelyettes. Több külföldi tudományos társaságnak volt tagja, 1967-ben MTA Akadémiai Díj I. fokozatával, 1974-ben az oktatásügy kiváló dolgozója címmel, 1979-ben Buzágh Aladár díjjal, 1981-ben Wolfgang Ostwald díjjal tüntették ki munkásságáért.

Vadász Elemér (Székesfehérvár, 1885. márc. 1. - Bp. 1970. okt. 30.) geológus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-díjas (1948; 1952), a Magyarhoni Földtani Társulat örökös díszelnöke volt. A Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, 1907-ben doktorált. Gyakornok, majd tanársegéd, (1911) és adjunktus (1913) lett az egyetem földtan - őslénytani tanszékén. Az 1918-ban, az őszirózsás forradalom hónapjaiban az elsők között szorgalmazta a természettudományi kutatás és oktatás reformját. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki. Tagja volt a Tudományos Társulatok és Természettudományi Múzeumok Direktóriumának. A Tanácsköztársaság után az egyetemről távoznia kellett, 1920-tól a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusa volt nyugdíjazásáig, 1945-ig. 1946-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékének professzora lett 1965. évi nyugdíjba vonulásáig. 1948-49-ben a Természettudományi Kar első dékánja, 1949-50-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem utolsó rektora volt. A Magyar Földtani Társulat elnöke volt.

Unger Mátyás (Lébény, 1921. jan. 30 – Helsinki, 1985. nov. 5.) Történész, tantárgypedagógus, egyetemi tanár, kandidátus. 1940-ben a soproni evangélikus tanítóképzőben szerzett tanítói-, majd a budapesti egyetemen 1952-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát. 1952-től 1955-ig az ELTE Történettudományi Karán tanársegéd. 1963-tól adjunktus, 1969-től docens, 1984-től pedig egyetemi tanár. Közben 1972-ben megvédte kandidátusi disszertációját. 1978 és 1984 között az ELTE BTK oktatási dékánhelyettese, 1962-től a Magyar Történelmi Társulat tanári tagozatának elnöke, 1983-től a Történelmi Szakmódszertani Tanszéki Szakcsoport vezetője. 1985-ben Helsinkiben a finn-magyar tankönyvegyeztető konferencián a magyar delegáció vezetőjeként hunyt el.
Gazdag életműve máig megkerülhetetlennek számít a történelemtankönyvek kutatóinak.

Szandtner Pál (Dunaföldvár, 1884. december 4. - 1963. november 10.) Jogász, egyetemi tanár. A ciszterciták pécsi gimáziumában tanult, majd Zircen volt novícius. Ezután az innsbrucki egyetem teológiai karára járt. A zirci apát jóváhagyásával kilépett a rendből, és Kolozsváron lett bölcsész, majd joghallgató. 1910-ben lett jog- és államtudományi doktor a Ferenc József Tudományegyetemen. Pályáját a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban kezdte. 1911-ben a nagyváradi jogakadémia közjogi és politikai tanszékére kapott meghívást. 1917-ben a kolozsvári egyetemen a közjog nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Erdély megszállása után nem volt hajlandó hűségesküt tenni a román királyra, ezért családjával Budapestre kellett menekülnie. Budapesten a Teleki Pál vezette Menekültügyi Hivatalban dolgozott, s mind kormánybiztos 1921-ben Szegedre telepítette a kolozsvári egyetemet, és még ugyanabban az évben a politika nyilvános rendes tanára lett. Szegedi működése során Kolosváry Bálinttal együtt részt vett az Erdélyből menekült hallgatók segélyezésében, majd megszervezte és vezette a Diákjóléti és Diákvédő Irodát, valamint a Főiskolai Tanulmányi Pályaválasztási Intézetet. 1928-tól a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán a politika nyilvános rendes tanára volt. Itt is megszervezte a Diákjóléti Hivatalt és a pályaválasztási intézetet. 1944 és 1946 között a kar dékánja volt. Tagja volt a Szent István Akadémiának, megkapta a Signum laudist és a Magyar Érdemrend középkeresztjét. 1948 szeptemberében a minisztérium Kuncz Ödönnel és Moór Gyulával együtt felszólította, hogy kérje nyudíjaztatását.

Tanulmányait az ELTE BTK történelem szakán végezte 1949 és 1953 között. 1952-1954 között az MTA történész referense, 1954-1957 között az MTA Történettudományi Intézetben aspiráns. 1957 és 1962 között az Oktatásügyi Minisztérium tisztviselője, 1962-től 1984-ig az Országos Pedagógiai Intézet tanszékvezető főiskolai tanára, főosztályvezetője. 1984-től az ELTE BTK docense, a történelem tanári szakmódszertan oktatója. 1977-től a Magyar Történelmi Társulat főtitkára volt, majd 1992-től a Magyar Történelmi Társulat tanári tagozatának elnöke. A Történelempedagógiai Füzetek és a Történelemtanári Továbbképzés Kiskönyvtára sorozatszerkesztője volt.