Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romanisztikai Intézetének tanszékvezetője, irodalomtörténész. Kutatómunkáját 1960-ban kezdte Francois Villon és a számok szimbolikája, a francia középkor és reneszánsz irodalom. valamint a művelődéstörténet körében. 1959 és 1965 között az Eötvös Collegium tanára. 1970 és 1990 között a Francia Tanszék vezetője. Megpróbálta azonosítani Anonymus személyét, aki véleménye szerint III. Béla kancelláriájának jegyzője, Aba Péter.

Érettségi után jogi tanulmányokat folytatott a kolozsvári egyetemen. A második világháborúban szovjet hadifogságba került. A háború után Budapestre került, itt fejezte be jogi tanulmányait, majd 1951-ben orosz nyelv- és irodalomszakon is lediplomázott. 1950-től orosz, 1963-tól már eszperantó nyelvkönyveket is írt. Az ELTE-n 1966-ban kezdte megszervezni az eszperantó nyelv oktatását, először óraadóként, majd adjunktusként, illetve docensként működött. Vállalta a magyar-eszperantó szótár szerkesztését és elméleti, módszertani és szervezői tevékenységet fejtett ki hazai és nemzetközi eszperantó társaságokban. Ennek okán tagja volt az Egyetemes Eszperantó Szövetségnek (UEA) 1983-tól haláláig, a Magyar Eszperantó Szövetségnek (MESZ), az Eszperantó Akadémiának 1985-től, illetve az Eszperantó Tanárok Nemzetközi Szövetségének.

Oroszlán Zoltán (Budapest, 1891. márc. 16. – Budapest, 1971. jan. 9.) Régész, művészettörténész, egyetemi tanár. A budapesti tudományegyetemen szerzett tanári (1913), majd bölcsészdoktori diplomát (1918). A budapesti református főgimnáziumban tanított, majd 1914-től a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárában volt gyakornok, közben 1914 és 1917 között a Ludovika Akadémián katonai földrajzot és hadtörténetet tanított. 1917 és 1919 között a Magyar Tudományos Intézet titkára volt Konstantinápolyban. 1919-től a Magyar Nemzeti Múzeum segédőre, 1923-tól a Szépművészeti Múzeum antik osztályának, majd összes szoborgyűjteményének vezetője, később igazgató-őre. 1936-tól a szegedi egyetem magán, 1941-től rendkívüli tanára volt. 1945 és 1967 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen klasszika- és provinciális archeológiát, művészettörténetet és muzeológiát tanított. 1957 és 1959 között a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese volt, 1967-ben vonult nyugdíjba. Mintegy 400 tudományos közleménye jelent meg. Fő kutatási területe a görög és római művészet, elsősorban a görög terrakottaszobrászat és a pannóniai reliefplasztika volt.

Fejér Lipót (Pécs, 1880. febr. 9. - Bp. 1959. okt. 15.) a század egyik legjelentősebb matematikusa. 1897-ben a József Műegyetem Gépészmérnöki Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait, a következő évben azonban átiratkozott a Budapesti Tudományegyetemre, ahol Beke Manó és Eötvös Loránd előadásai voltak rá a legnagyobb hatással. 1899/1900. tanévben a berlini egyetemen tanult. Még egyetemista korában kezdett el foglalkozni a Fourier-sorokkal, amely matematikai szakdolgozatának és doktori értekezésének témája is lett. 1905-től a Kolozsvári Tudományegyetemen tanított, ahol igen fiatalon, harmincegy éves korában lett nyilvános rendes tanár. 1911-ben – Eötvös Loránd közbenjárására - a Budapesti Tudományegyetem matematikai tanszékére nevezték ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1908-ban levelező tagjává, 1930-ban pedig rendes tagjává választotta. 1933-ban előadókörúton vett részt az Amerikai Egyesült Államokban, ahol tizenöt egyetem meghívásának tett eleget. A nyilasuralom alatt származása miatt sokat szenvedett, élete is veszélybe került. 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1959. október 15-én hunyt el Budapesten.

Bogsch László (Vajdahunyad, 1906. szept. 28. – Bp., 1986. febr. 19.): paleontológus, egyetemi tanár, a földtani tudományok kandidátusa (1957). A budapesti Pázmány Péter tudományegyetemen 1924 és 1929 között természetrajzot, földrajzot és vegytant hallgatott, majd 1929-ben geológiából és paleontológiából doktorált. Rövid ideig Szegeden dolgozott; 1929 őszén a budapesti tudományegyetem Földtani Intézetébe került mint tanársegéd, 1936-37-ben ösztöndíjasként Bécsben és Berlinben folytatott őslénytani tanulmányokat; 1938-ban adjunktussá nevezték ki. 1939-ben magántanárrá habilitálták. 1946-ban lett az egyetem őslénytani tanszékének intézeti tanára. 1955-ben tanszékvezető egyetemi docenssé, 1958-ban tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezeték ki, s e posztot töltötte be nyugalmazásáig, 1973 nyaráig. A Magyarhoni Földtani Társaság Őslénytani Szakosztályának elnöke volt 1963-66-ban, 1981-85-ben a Tudománytörténeti Szakosztály elnökhelyettese volt. 1974-től haláláig a Magy. Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteletbeli elnöke. Külföldi tudományos társaságok is tagjukká választották. 1973-ban a Magyarhoni Földtani Társulat emlékgyűrűjét kapta meg, 1981-ben pedig MTESZ-díjban részesült. Számos tanulmánya jelent meg a szakosztály Földtani Tudománytörténeti Évkönyveiben. Tudományos kutatásainak középpontjában az őslénytan, valamint a harmadkor miocén és oligocén rétegtana állt. Faciológiai és biokronológiai vizsgálatai és megállapításai, egyben analizáló és szintetizáló munkássága nyomán a miocén malakolögia és sztratigráfia nemzetközileg is elismert kutatója volt. Több mint 170 tudományos közleménye jelent meg. – Fő művei: A Föld harmadkora (Bp., 1939); Földünk története (Bp., 1943); A Föld kialakulása és fejlődése (Bp., 1948); A Kárpát-medence fejlődéstörténete és földtani felépítésének vázlata (Bp., 1948); A magyar föld története (Bp., 1953); Általános őslénytan (Bp., 1968).