Bruckner Győző (Késmárk, 1900. november 1. – Budapest, 1980. március 8.) Kossuth-díjas magyar kémikus, gyógyszervegyész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1946), majd rendes (1949) tagja. A 20. századi magyar szerves kémia tudományának kimagasló jelentőségű alakja, az analitikai kémia iskolateremtő egyénisége volt. 1938–1949 között a szegedi, 1949–1970 között a budapesti tudományegyetemeken folyó szerves kémiai kutatásokat irányította, az általa vezetett intézményeket szakterületének fontos tudományos műhelyeivé, központjaivá fejlesztette. A mikroanalitikai vizsgálatok magyarországi meghonosítása, a hazai peptidkémiai kutatások elindítása, számos gyógyhatású vegyület izolálása és szintetizálása fűződik a nevéhez. 1949-ben megvált szegedi katedrájától és intézetigazgatói székétől, s 1970-ig a budapesti egyetem szerves kémiai tanszékének vezetője, ezt követően 1973. évi nyugdíjazásáig egyetemi tanára volt.

Imaoka Dzsúicsiró japán író, újságíró, szerkesztő, műfordító. A Tokiói Idegen Nyelvi Egyetemen diplomázott. A Tokiói Császári Egyetem könyvtárosaként találkozott a Japánban tartózkodó Barátosi Balogh Benedekkel ebből a találkozásból komoly barátság született. 1922-ben Amerikába utazott, majd európai körútja során Magyarországra is ellátogatott. Eredetileg csupán három hetet szándékozott itt tölteni, végül azonban kilenc évig maradt Magyarországon
1922 és 1924 között egyetemünk történelem – földrajz szakos hallgatója volt A japán – magyar kulturális kapcsolatok megerősítésében nagy szerepet töltött be. Könyvet írt a magyar történelemről, magyar verseket fordított japánra, magyar nyelvkönyvet és szótárat jelentetett meg. Neki köszönhetjük Madách Imre: Az ember tragédiája és Petőfi Sándor: János vitéz című művének japán fordítását is. Továbbá számos cikket publikált a "Pesti Hírlap", a "Pesti Napló", a "Nemzeti Újság", a "Magyar Jövő" hasábjain.

Kádár Miklós (Budapest, 1904. november 15. – Budapest, 1971. szeptember 27.) jogász, ügyvéd, egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok kandidátusa (1952).
A Budapesti Tudományegyetemen szerzett oklevelet 1927-ben. Ezután ügyvédként dolgozott. 1938-ban kikeresztelkedett a római katolikus vallásra. A második világháború alatt az antifasiszta ellenállás tagja volt. 1945 után kiemelkedő szerepet játszott a népi igazságszolgáltatás kiépítésében. Az Országos Ügyvédi Tanács elnöke volt, majd 1946 és 1949 között a Budapesti Ügyvédi Kamara főtitkára.
Ezt követően 1949-től az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a büntetőjogi tanszék tanszékvezető tanára lett, illetve 1957 és 1961 között az jogi kar Dékánja. 1971-ben bekövetkezett haláláig a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője. A büntetőjogtudomány nemzetközi tekintélyű tudósa, a fiatal jogásznemzedék nevelője volt. A szocialista országok büntetőjogászai között ő volt az első, akt beválasztottak a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (Association International du Droit Pénal, AIDP) tagjai közé és később a szervezett alelnöke lett haláláig. Tagja volt a Szakszervezetek Országos Tanácsának.

Szabad György (Arad, 1924. augusztus 4. – Budapest, 2015. július 3.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, politikus, 1990 és 1994 között az Országgyűlés elnöke, Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a magyarországi polgári átalakulás volt.
1942-ben érettségizett, beadott felvételi kérelmeit az akkor hatályos numerus clausus miatt elutasították, emiatt kertésztanonc volt 1944-ig, majd zsidó származásúként munkaszolgálatra hívták, onnan 1944. március 15-én megszökött.
1945-ben felvették a Budapesti Tudományegyetem történelem szakára, ahol 1950-ben, az addigra már Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) nevű intézményben szerzett tanári és levéltárosi diplomát. Egyetemi ideje alatt mezőgazdálkodott is, majd 1949-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka, később levéltárosa lett. Diplomájának megszerzése után 1954-ig egyeteme aspiránsa volt, majd az ELTE újkori és legújabbkori magyar történelem tanszékének adjunktusává nevezték ki. 1956-ban vette át docensi, 1970-ben egyetemi tanári kinevezését. 1994-ben professor emeritusi címet kapott. 1955-ben védte meg a történettudományok kandidátusi, 1969-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának tagja lett. 1982-ben az MTA levelező, majd 1998-ban rendes tagjává választotta. 1985 és 1990 között a Magyar–Lengyel Történész Vegyesbizottság elnöke, majd tagja lett.
Tudományos munkássága mellett közéleti szerepet is vállalt: 1945–46-ban a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) tagja volt. Az 1956-os forradalom alatt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Forradalmi Bizottságának tagjává választották. A politikai életbe ezután csak 1987-ben tért vissza, amikor részt vett és felszólalt a lakiteleki találkozón. Ekkor a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alapító tagja lett. 1989-ben megválasztották a párt elnökségébe is, amelynek munkájában 1994-ig vett részt.

Az 1990-es országgyűlési választáson pártja budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1990. május 2-án az Országgyűlés alelnökévé választották, ezzel együtt megbízott elnökévé. Három hónap múltán átvette az Országgyűlés elnöki tisztségét, amelyet a ciklus végéig viselt. Az
Kutatási területe 1956 előtt a magyar gazdaság- és társadalomtörténet volt, ezt követően a magyar polgári átalakulás korszakában előtérbe került nemzeti és demokratikus törekvéseket helyezte vizsgálatai középpontjába.

Foglalkozott az önálló államiság történeti kérdéseivel, valamint a parlamentáris kormányzati rendszerre alapozandó jogállamiság és az abszolutista törekvések közötti konfliktusok. A jobbágyrendszer témakörén belül annak válságát és felszámolását vizsgálta az agrárstruktúra átalakulása tekintetében.

Arthur Battishill Yolland (1874-1956) angol irodalomtörténész, magyar országos teniszező, labdarúgó, edző és magyar nemzetközi labdarúgó-játékvezető. 1896-tól élt Budapesten, 1914 és 1946 között a Pázmány Péter Királyi Magyar Tudományegyetemen az angol nyelv és irodalom rendes tanára volt.

Tanulmányait 1964-1969 között ELTE magyar-könyvtár szakon végezte. 1973-ban doktorátust szerzett. Egyetem elvégzése után pár hónapig segédmunkásként dolgozott, majd 1969 őszétől Tudományos segédmunkatárs lett az ELTE XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén. 1970-ben tanársegédi kinevezést kapott, majd 1975-ben adjunktus lett. 1976-ben kilépett az egyetemről, azonban óradóként még működött, majd a Népszabadság munkatársaként folytatta pályáját. Ezzel párhuzamosan 1972-től a Kritika munkatársa, 1978-tól főszerkesztő-helyettese. Emellett dolgozott még a Külügyminisztériumi Könyvtárban és az MSZMP KB politikai főiskoláján.
Tagja volt a Magyar Írók Szövetségének, A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának, az MTA Irodalomtudományi bizottságának és az MSZMP-nek is.
Két legnagyobb kutatási területe Sarkadi Imre és Bálint György munkássága. Emellett számos neves szerző művéről írt kritikákat. Aktív szerepet vállalt a magyar irodalmi életben, levelezett Ungvári Tamással, Agárdi Péterrel, Tandori Dezsővel és Aczél Györggyel is.
1979-ben elnyerte a Kritikusok Nívódíját. Több külföldi konferencián tartott előadást. Hajdú Ráfis hivatalos okmányaiban Mátyás néven szerepel, azonban az irodalmi életben Gábor név alatt ír. 1980-ban 35 évesen öngyilkos lett.

Korábbi nevén Czuczor László (Vágfarkasd, 1910. aug. 9. – Bp., 1999. jan. 27.), író, irodalomtörténész, műfordító. Az érsekújvári reálgimnázium elvégzése után egy évet a Sorbonne hallgatójaként Párizsban töltött majd a prágai Károly Egyetem francia-magyar szakos hallgatója. A Sarló alapító és vezető tagja. Sarlósként főleg pedagógiai kérdésekkel foglalkozott. 1939 őszétől a párizsi egyetem ösztöndíjasaként bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba és a Phénix folyóirat szerkesztésébe. 1945-1950 között a párizsi Magyar Intézet tudományos munkatársa majd igazgatója. 1950-ben hazatért Magyarországra. 1957-ig a Külügyi Főiskolán majd 1957-1980 között az ELTE Szláv Filológiai Tanszékén egyetemi docens majd professzor.