Eötvös Loránd (Buda, 1848. július 27. - Budapest, 1919. ápr.8.) fizikus, egyetemi tanár, miniszter, az MTA tagja. Eötvös József fia. A gravitációs tér kutatója, rendszeres kísérleti és elméleti fizikai kutatások első nagy művelője, a berlini akadémia kültagja. Egyetemi tanulmányai folyamán Heidelbergben Kirchhoff, Bunsen és Helmholtz növendéke volt. Doktorátusát is itt szerezte 1870-ben. 1871-ben a pesti egyetemen a fizika magántanára, majd az elméleti fizika helyettes tanára, 1872-től rendes tanára. 1878-ban Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után a kísérleti fizikai tanszéket vette át. Berendezte a Kísérleti Fizikai Intézetet. 1891-92-ben az egyetem rektora, 1889-1905 között az MTA elnöke volt. A 70-es évek elejétől két évtizedig a kapillaritás jelenségével foglalkozott. A gravitáció felé a 80-as évek felé fordult érdeklődése. A gravitációs tér térbeli változásának mérésére megszerkesztette világhírűvé vált ingáját. 1891-ben kezdeményezésére alakult meg a Mathematikai és Physikai Társulat, melynek elnöke lett. 1894. június 10.-től - 1895. január 15-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1895-ben létrehozta az édesapjáról elnevezett Eötvös-kollégiumot, amelynek első kurátora volt. Nevét viseli 1949-től a budapesti tudományegyetem.

Elekes Lajos (1914-1982) a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán tanult, majd 1937-től 1950-ig az Országos Levéltárban dolgozott. 1951-től 1960-ig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, 1957-től haláláig az ELTE BTK Középkori Magyar Történelmi Tanszékének vezetője volt. 1966 és 1969 között a BTK dékáni tisztét is viselte. Több mint egy évtizedig a Századok című folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke, 1973-tól az MTA rendes tagja volt. Történetírói munkásságáért 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Wolfram Ervin (Budapest, 1923. november 27. - Budapest, 1985. április 17.) kolloidkémikus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1982). Egyetemünkön 1945-ben tanári diplomát, majd 1947-ben vegyészoklevelet szerzett. 1947-től három hónapig a Chinoin Gyógyszerészeti Gyár kutató laboratóriumában dolgozott, majd Buzágh Aladár professzor mellett a Kolloidkémiai és -technológiai Tanszéken volt díjtalan gyakornok. 1949-ben doktorált a liofil gélek peptizációjának kénetikai vizsgálata témakörében. Ugyanebben az évben tanársegéd lett. 1948 és 1954 között az Állami Műszaki Főiskolán, 1954-ben és 1955-ben a debreceni egyetemen is tanított. 1958-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1958 és 1962 között a drezdai Műegyetem vendégprofesszora volt, majd 1962-ben egyetemünk kolloidkémiai tanszékének vezetője lett. 1966-ban a tudományok doktora, 1967-től egyetemi tanár, 1983-ban rektorhelyettes. Több külföldi tudományos társaságnak volt tagja, 1967-ben MTA Akadémiai Díj I. fokozatával, 1974-ben az oktatásügy kiváló dolgozója címmel, 1979-ben Buzágh Aladár díjjal, 1981-ben Wolfgang Ostwald díjjal tüntették ki munkásságáért.

Unger Mátyás (Lébény, 1921. jan. 30 – Helsinki, 1985. nov. 5.) Történész, tantárgypedagógus, egyetemi tanár, kandidátus. 1940-ben a soproni evangélikus tanítóképzőben szerzett tanítói-, majd a budapesti egyetemen 1952-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát. 1952-től 1955-ig az ELTE Történettudományi Karán tanársegéd. 1963-tól adjunktus, 1969-től docens, 1984-től pedig egyetemi tanár. Közben 1972-ben megvédte kandidátusi disszertációját. 1978 és 1984 között az ELTE BTK oktatási dékánhelyettese, 1962-től a Magyar Történelmi Társulat tanári tagozatának elnöke, 1983-től a Történelmi Szakmódszertani Tanszéki Szakcsoport vezetője. 1985-ben Helsinkiben a finn-magyar tankönyvegyeztető konferencián a magyar delegáció vezetőjeként hunyt el.
Gazdag életműve máig megkerülhetetlennek számít a történelemtankönyvek kutatóinak.

Vadász Elemér (Székesfehérvár, 1885. márc. 1. - Bp. 1970. okt. 30.) geológus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-díjas (1948; 1952), a Magyarhoni Földtani Társulat örökös díszelnöke volt. A Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, 1907-ben doktorált. Gyakornok, majd tanársegéd, (1911) és adjunktus (1913) lett az egyetem földtan - őslénytani tanszékén. Az 1918-ban, az őszirózsás forradalom hónapjaiban az elsők között szorgalmazta a természettudományi kutatás és oktatás reformját. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki. Tagja volt a Tudományos Társulatok és Természettudományi Múzeumok Direktóriumának. A Tanácsköztársaság után az egyetemről távoznia kellett, 1920-tól a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusa volt nyugdíjazásáig, 1945-ig. 1946-tól a budapesti tudományegyetem földtani tanszékének professzora lett 1965. évi nyugdíjba vonulásáig. 1948-49-ben a Természettudományi Kar első dékánja, 1949-50-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem utolsó rektora volt. A Magyar Földtani Társulat elnöke volt.