Az anyag kutathatóságát nehezíti az a tény, hogy 1952-től témakörönként iktattak (pl. tanulmányi ügyek, rektori iratok, nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó iratok), ugyanakkor a régi iktatást is folytatták. 1972-ben tértek rá az évenkénti sorszámos iktatásra. A tanszék irataihoz 1945-től maradtak fenn az iktatókönyvek

Pais Dezső hagyatéka - mely személyi, hivatalos és félhivatalos iratokat egyaránt tartalmaz - levéltárunk legnagyobb terjedelmű s egyben leggazdagabb, legérdekesebb személyi fondja. Az anyag kutatását részletes állagjegyzékek segítik, melyek levéltárunkban állanak a kutatók rendelkezésére. Az iratok időhatárait csak állagszinten közöljük, hiszen a kisebb egységeknél ezek nehezen megállapíthatók, s egy-egy doboz tartalma is igen nagy időbeli szóródást mutat.

Papp Károly (Tápióság, 1873. nov. 4 - Tápióság, 1963. jún. 30.) geológus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1916-1948). Tanulmányait a budapesti egyetem természetrajz-földrajz szakán végezte el 1898-ban. 1893-1900 között a budapesti műegyetem geológiai tanszékén Lóczy Lajos meghívására tanársegéd. 1900-ban a geológia doktora, a Földtani Intézet geológusa. Az 1900-1913-as években több külföldi tanulmányutat tett. Rész vett az erdélyi kálisó- és földgázkutatásokban. Nevéhez fűződik a nagy jelentőségű kissármási földgáz feltárása (1907). Az erdélyi földgáz kutatásában szerzett érdemei elismeréséül a Ferenc József rend lovagkeresztjével tüntették ki 1911-ben. 1915-től a budapesti egyetemen a Földtani Tanszék tanára, s 1917-től egyben az őslénytani Intézet igazgatója. A Szent István Akadémiának 1918-ban rendes tagja, 1938-ban pedig főtitkára lett. A két világháború között több nemzetközi geológiai kongresszuson képviselte Magyarországot. A Magyarhoni Földtani Társulatnak 1909-1918 között első titkára, s a Földtani Közlöny szerkesztője volt. 1942-ben a Társulat elnöke, 1943-ban tiszteleti tagja. 1945-ben vonult nyugalomba. Mint térképező geológus Erdélyben végzett úttörő munkát. Érdemei közé tartozik a Teleki Pállal és Lóczy Lajossal együtt szerkesztett Magyarország földtani térképeinek kiadása is. Hosszú tanári működése alatt geológus nemzedékek sorát oktatta. Kiemelkedő műve A magyar birodalom vasérc- és kőszénkészlete című monográfia, amely 1915-ben jelent meg. Másik összefoglaló jellegű munkája, a felesége, Balogh Margit által németből fordított, X.F. Schaffer bécsi geológus professzor Általános Geológia című könyvének függelékeként jelent meg 1919-ben, és a magyarországi bányászat geológia és hidrológia egyes, fontosabb fejezeteit foglalja magába.

A 18. század végén és a 19. század első felében az akkoriban dívó természetfilozófiai nézeteken alapult a szervek kóros elváltozásainak oktatása. Zlamál Vilmos (1803–1886) és Galambos Márton (1820–1872) érdeme, hogy ezeket a nézeteket a természettudomány naprakész felfedezései váltották fel. A kórtan lassan eggyé vált a kórbonctannal. Diagnosztikai boncolást tanáraink és hallgatóink a kezdetektől végeztek. Az 1859/1860. tanévtől Galambos Márton felelt a képzésért. Az ő halálával rövid ideig Zlamál Vilmos és Szabó Alajos (1818–1904), majd 1874-től Czakó Kálmán (1843–1895) tanította a tárgyat. Czakó fontosnak tartotta a gyakorlatot, s a tananyag részévé tette a kórszövettant. Súlyos betegsége idővel megakadályozta a rendszeres munkában, így helyét 1887-ben Hutӱra Ferenc (1860–1934) vette át. Az ifjú segédtanár sokat tett azért, hogy az évtized végére létrejöjjön a szakterület önálló tanszéke. Ennek vezetését Rátz István (1860–1917) kapta meg 1890-ben.
Az 1980 előtti korszakok kutatóinak az 1–6. fondokat ajánljuk.
A fondra jelenleg a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvényben megfogalmazott védelmi idő szabályai vonatkoznak, így az csak korlátozottan kutatható.
[200 éves a magyar állatorvosi felsőoktatás. 1787–1987. Szerk. Holló Ferenc. Bp. 1987. 355–358.]