Személy

Pais Dezső

1886-1973

Pais Dezső (Zalaegerszeg, 1886. márc. 20. – Bp., 1973. ápr. 6.): nyelvész, egyetemi tanár az MTA tagja (l. 1930, r. 1941), Kossuth-díjas (1951). A budapesti tudományegyetemen Eötvös-kollégistaként magyar–latin–görög szakos tanári oklevelet szerzett. Szakvizsgája után nevelő a Barkóczy családnál, s nyelvészeti kutatásokat folytatott a zalaegerszegi levéltárban. Sopronban, Cegléden, majd 1919-től Budapesten középiskolai tanár. 1924-től adott elő a budapesti egyetemen. 1933–37-ben az Eötvös Kollégium tanára, 1937-től 1959-ig a budapesti egyetemen a magyar nyelvtudományi tanszék vezető professzora, egyúttal elnöke az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának (1943-49). A Magyar Nyelv c. folyóiratnak 1928-tól társszerkesztője, 1943-tól egyedül szerkesztője, 1953-tól Benkő Lóránddal. Szerkeszti a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai c. sorozatot és a Nyelvünk a reformkorban c. tanulmánykötetet. Sok éven át elnöke volt a Helyesírási Bizottságnak és az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának. Tagja volt sok olyan akadémiai, egyetemi és minősítő bizottságnak, melyek kapcsolatban voltak a nyelvvel. A nyelvtudomány egyik vezetője s a nyelvészek asztaltársaságának; a Kruzsoknak is éltetője volt. – Tudományos munkássága irodalomtörténeti tanulmányokkal kezdődött. Első publikációi közé tartozott Janus Pannoniusról szóló tanulmánya (Egyet. Phil. Közl., 1910), majd Báró Kemény Zsigmond és az irodalmi élet c. műve (Bp., 1911). Kimagasló értékű irodalomtörténeti írása az Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Kodály-emlékkönyv, Bp., 1953). Pais Dezső indította el a magyar irodalmi nyelv történetének kutatását A magyar irodalmi nyelv (Bp., 1954) és a hagyatékából Kázmér Miklós által sajtó alá rendezett A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből (Bp., 1975) c. művekkel. A nyelvtudomány minden ágát művelte, legszívesebben mégis a szószármaztatással és szótörténettel foglalkozott. Számos új utat nyitott a kutatás számára. A magyar történeti személynévkutatás elméletét ő rendszerezte, elsőnek teremtve meg a középkori személynévadás jelentéstanát. Új műfajt teremtett a teljes szócsaládok vizsgálatával. Munkásságának egy másik területe a nyelvemlék-magyarázat (Anonymus, Veszprémvölgyi apácák alapítólevele, Halotti Beszéd stb.). Jakubovich Emillel együtt kiadta az Ómagyar olvasókönyvet (Pécs, 1929). Anonymus krónikáját lefordította magyarra (Magyar Anonymus, Bp., 1926). Foglalkozott a mondattanelmélettel és a hangtörténet kutatásának módszertanával: Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában (Bp., 1950). Ezernél több szakközlemény mellett számos tudomány- népszerűsítő cikket írt. Helynévmagyarázatok és etimológiák százai őrzik nevét. Nemcsak elődei szellemi hagyományait adta át, mint tudós és tanár egyaránt iskolát is teremtett.