Pedagógus, művelődéspolitikus, Kármán Tódor apja. 1862-től a bécsi egyetemen filozófiai és filológiai tanulmányokat folytatott. 1866-ban a budapesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1869–71-ben Lipcsében Tuiscon Ziller mellett tökéletesítette pedagógiai ismereteit. 1872-ben a pesti egyetemen magántanár lett. 1872-től 1897-ig az elgondolásai alapján szervezett gyakorló főgimnázium vezető pedagógiatanára, az egyetemi tanárképző intézet filozófia- és pedagógiatanára. 1909-től az egyetemen a neveléstan, lélektan, etika nyilvános rendes tanára. 1873-tól 1883-ig az Országos Közoktatási Tanács titkára, a Magyar Tanügy című folyóirat szerkesztője. Széles körű elméleti és gyakorlati működést fejtett ki a magyar pedagógia korszerű szintre emelése, az oktató-nevelőmunka hatékonyabbá tétele, a polgári köznevelés alapjainak megteremtése érdekében. A pedagógia első haladó szellemű polgári elmélkedője Magyarországon, bár az általa elfogadott és részben korszerűsített herbarti elméletnek negatívumai is voltak (formalizmus, a régi nemesi latinos-retorikus műveltség továbbéltetése stb.). – Gimnáziumi tanterve (1879) és módszertani munkái több évtizeden át meghatározták a magyarországi középfokú iskolák munkáját.

A Pázmány Péter Tudományegyetem kémia–fizika szakos hallgatója (1944–1946), az ELTE Történettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett (1953), a BTK-n doktorált (1973), a történelemtudomány kandidátusa (1979).
A Szikra Kiadó (1949–1957), a Gondolat Kiadó szerkesztője (1957–1960), a Világosság c. folyóirat történelmi rovatának vezetője (1960–1975), a Corvina Kiadó társadalomtudományi szerkesztőségének vezetője és a kiadó főszerkesztője (1975–1985?). Tudományos pályafutásának kezdetén eszmetörténettel foglalkozott, elsősorban a nagy történelmi változásokkal járó eszmei mozgalmakat, a magyar államalapítás korának eszmetörténetét vizsgálta. Később érdeklődése a késő köztársaságkori Róma ideológiai kérdései felé fordult, Julius Caesar politikájának ideológiáját, az ún. clementia elvet tanulmányozta. Jelentős tudománynépszerűsítő tevékenysége, több ifjúsági történeti életrajzi regényt is írt. Ismeretterjesztő írásai az Élet és Tudományban jelentek meg (1963–1981).

Történész, egyetemi oktató, pedagógiai módszertan kutató, a történettudományok kandidátusa, egy új megközelítésű történelemoktatás elméletének kialakítója és elterjesztője, akadémia díjas. Budapesti polgári családból származott, édesapja Edinger Ferenc könyvelő volt. 15 éves korában származása miatt arra kényszerült, hogy abbahagyja iskolai tanulmányait és egy kötőüzemben, mint tanonc helyezkedjék el. Az 1944. március 19-i német megszállást követően csatlakozott a földalatti cionista ellenállási mozgalomhoz, a németek által megszállt területek legeredményesebb ellenállási mozgalmához. Védleveleket, hamis igazolványokat terjesztett a budapesti kórházakban, gyermekotthonokban, a gettóban. Az alig több mint 200 fiatal ellenálló több tízezer ember életét mentette meg
Óvónői képesítést (1947), a budapesti Pedagógiai Főiskolán történelem szakos általános iskolai tanári (1951), az ELTE Történettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett (1953), a neveléstudományok kandidátusa (1968).
1947-ben a Budapesti Pedagógiai Főiskolán, Mérei Ferenc pszichológus tanítványaként óvónői képesítést szerzett.[2] Ebben a korszakban Mérei az óvodásokon végzett megfigyelésein arra kereste a választ, alkalmasak-e a társaslélektani kutatások arra, hogy rávilágítsanak a történelmi jelenségek mélyebb magyarázataira. Edinger Aliz háború alatti személyes tapasztalatai megerősítették, hogy a csoportos élmények a kulcsai nemcsak a történelem megértésének, de az alakításának is.
1953-ban az ELTE történettudományi karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. A neveléstudományok kandidátusa (1968).
Az MTA–TMB-n aspiráns (1962–1965), tanított a BME-n, az ELTE bölcsészettudományi karán a Középkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi docense (1966–1989).[2]
Könyveiben és cikkeiben a történelemtanítás elméleti kérdéseivel, tantárgy-metodikai kutatásokkal foglalkozott. Elmélete szerint, amelyet az ELTE-n évtizedekig tanított, a történelemoktatás középpontjában nem a politikai küzdelmek ideológiai indíttatású leírása, hanem egy adott kor élethű ábrázolása az, ami tükrözi a társadalomra ható összes folyamat eredményét. Így a történelemtanítás integrálja a művészetek, a tudomány, a technika, a vallás hatását a társadalomra. Irányításával dolgozták ki a történelem tantárgy komplex középiskolai dokumentációját (tankönyv, olvasókönyv, segédkönyvek, tanrend, módszertani útmutató). Néhány írása Balázs Alice néven jelent meg. Az MTA Pedagógiai Bizottsága tagja, az MTA–Oktatásügyi Minisztérium Történelem- és Társadalomtudományi Albizottsága titkára (1975-től). A Magyar Történelmi Társulat igazgató-választmányának tagja. 1972-ben Akadémiai Díjjal tüntették ki.
Utolsó kutatása Kármán Mórhoz kötődött, amit a California Institute of Technology (The Caltech Archives) Kálmán Tódor gyűjteményben végzett.