Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter - a Bölcsészkar 1885. március 24-i rendkívüli ülésének felterjesztésére válaszolva - 1886. június 6-i leiratában határozta el három bölcsész-szeminárium, köztük a Történelmi Szeminárium felállítását. A Bölcsészkar felterjesztése és a miniszter leirata is helyesen határozta meg a szemináriumi munka célját a hallgatók tudományos munkába való egyéni és módszeres bevezetésében, valamint - ami addig szintén hiányzott az egyetemi oktatásból - a tanárnak a diákokkal való közvetlen érintkezésének kialakításában. Az egyetemi oktatás elmélyítése szempontjából is nagy jelentőségű, belső, tudományos működésére nézve teljesen önálló szemináriumok az 1887/88. tanévben kezdhették meg működésüket.
A Történelmi Szeminárium első igazgatója Salamon Ferenc volt. Őt a középkori egyetemes történetet tanító Lánczy Gyula, majd a művelődéstörténetet előadó Békefi Remig követte. Igen népszerűek voltak és sok hallgatót vonzottak a Szemináriumot 1911-től igazgató Marczali Henrik magyar történelemmel foglalkozó órái. Jeles tudósok, így Fejérpataky László és Áldásy Antal voltak a Szeminárium vezető tanárai. A kezdeti tizenötös hallgatói létszám 1911-re már 34 főre emelkedett, az 1920-as és 1930-as években pedig elérte a 40 főt is. A Történelmi Szeminárium rangját jelzi, hogy a két világháború között is olyan tanárai voltak, mint Angyal Dávid, Szekfű Gyula, Lukinich Imre, Hajnal István, Hóman Bálint, Mályusz Elemér. Áldásy Antal és Szentpétery Imre pedig a Szeminárium igazgatói tisztét viselték.
A Szemináriumot 1949-ben az egyetemi reformmal kapcsolatos intézkedések során szűntették meg, illetve szervezték át; részben a levéltáros képzés vette át a Szeminárium szerepét.

A történelem segédtudományainak oktatását az 1777-ben kiadott Ratio Educationis tette kötelezővé az egyetemen. Az Egyetemi Könyvtár számára 1779-ben kiadott szervezeti és működési szabályzatban az uralkodó a könyvtár őreinek feladatává tette a segédtudományok oktatását. Az 1850-es években bevezetett egyetemi reformok után a történeti segédtudományok – köztük elsősorban a diplomatika és szfragrisztika – oktatása az 1887-ben megalakult Történelmi Szeminárium feladata lett, amelynek vezetője Fejérpataky László, majd Szentpétery Imre volt. Az 1949-ben bevezetett egyetemi reform következtében a Történelmi Szeminárium megszűnt, de Léderer Emma kezdeményezésére megkezdődött az egyetemen a levéltárosképzés, és ebből a célból megalakult a Történeti Segédtudományok Tanszék, amelynek neve 1973-ban Történelem Segédtudományai Tanszékre változott. A tanszék a levéltárosképzés és a történeti segédtudományok oktatása mellett felelőse az újkori történész-muzeológus hallgatók képzésének és a történelem tanárszakos hallgatók módszertani képzésének is.
A tanszék vezetői:
1954 – 1969 Léderer Emma
1969 – 1980 Sinkovics István
1980 – 1997 Kállay István
1997 – 1999 Kardos József
1999 – 2004 Bertényi Iván
2004 – 2018 Borsodi Csaba
2018 – Körmendi Tamás

A természettudományi tárgyakat 1949-ig a Bölcsészettudományi Karon oktatták. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rendelete értelmében a Bölcsészettudományi Kar 22 tanszékéből, a Botanikus Kertből és a Fizikai- Kémiai- és Embertani Intézetekből 1949. május 16-án alakult meg a Természettudományi Kar. A karon a tanárképzés mellett az ötvenes évek elején indult meg a nem tanár-szakos szakemberek képzése. 1953-ban - a decentralizáció jegyében - a kart kettéválasztották Matematikai Fizikai- Kémiai és Élet- és Földtudományi Karra. A két fakultás 1957-ben egyesült ismét Természettudományi Karrá.

Cholnoky Jenő nyugalomba vonulása után 1940-ben engedélyezték, hogy a Földrajzi Intézeten belül két tanszék létesüljön. A létrejövő Általános és Fizikai Földrajz Tanszéknek 1941 és 1962 között a Cholnoky-tanítvány Bulla Béla lett a vezetője. Fő kutatási területe Magyarország természeti erőforrásainak kutatása keretében a domborzati viszonyok átalakulásának vizsgálata, a földrajzi környezet minőségének, az antropogén hatásának a feltárása. Bulla Béla halála után Láng Sándor (szintén Cholnoky-tanítványa volt) vette át a tanszék irányítását. Vezetése alatt alakult meg a szakmódszertani csoport.
A Természetföldrajzi Tanszék vezetője lett a Földrajzi Intézet mindenkori vezetője is.
Tanszékvezetők:
Bulla Béla 1941-1962
Láng Sándor 1963-1972
Székely András 1972-1990
Zámbó László 1990-1993
Gábris Gyula 1993-2007
Karátson Dávid 2007-

Egyetemünkön már az 1782 és 1850 között fennállott Institutum Geometricum-ban is tanították a térképezés tudományát. Megszűntével egy évszázadig szünetelt egyetemünkön a rendszeres térképész-képzés. (Bár az 1870-ben alapított földrajzi tanszéken Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő is készített térképeket.)
A tanszék 1953-ban Irmédy-Molnár László vezetésével alakult meg. 2003-tól a megalakuló Informatikai Kar részeként működik. Eleinte a földrajz és geológus szakosok térképészeti oktatását végezte. Emellett elkészítették a térképészképzés tantervét is. A tanszék fő kutatási területe a tematikus térképészet és az általános kartográfia.
Tanszékvezetők:
Irmédy-Molnár László (1953-1966)
Stegena Lajos (1966-1987.09.01)
Klinghammer István (1987.09.01-2005)
Zentai László (2005-)

Az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar elődintézménye az 1869-ben, Eötvös József kezdeményezésre alapított Budai Állami Tanítóképezde. Az intézmény fennállása óta meghatározó szerepet töltött be a magyar népoktatás és a népiskolai tanítóképzés terén. Az intézményben a tanítóképzés 1959-től felsőfokú, 1975-től főiskolai szinten folyt, 1995-től négy évre emelkedett a korábban hároméves időtartama. A tanítóképzéshez 1968-tól az először kétéves felsőfokú óvónőképzés kapcsolódott, amely 1986-tól vált hároméves, főiskolai szintű képzéssé. A Budapesti Tanítóképző Főiskola 2000-ben, a felsőoktatási integráció során az Eötvös Loránd Tudományegyetem része lett, 2009-től egyetemi karként folytatja működését.

A "bölcsészeti kar kebelén" belül működő Középtanodai Tanárképezde, a későbbi Tanárképző Intézet báró Eötvös József kezdeményezésére, az 1870-1871. tanévben, az első szabályzat jóváhagyása után kezdte meg működését. Feladata volt, hogy a tanárjelölteket szaktárgyukban alaposan kiképezze és az iskolai gyakorlat megszerzésében segítse. Az intézet élén az elnök állt, aki végrehajtotta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium intézkedéseit és a tanács határozatait. Az igazgató az elnököt helyettesítette és az ügyvitelt vezette. A hét tagból álló tanács negyedévenként tartott rendes ülést. A vezetőséget a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nevezte ki öt-öt évre, a bölcsészkar tanári testületéből. Az intézet az 1949-es fordulatot követő átszervezések során szűnt meg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 211.114/1949. VI. sz. rendeletével. Feladatát a Rektori Hivatal Oktatási Osztálya és a kari tanulmányi osztályok vették át.

Budapesten 1947-től 1953-ig működött az alsó tagozatos általános iskolai tanárokat képző Pedagógiai Főiskola. Az 1970-es évek elején az időleges demográfiai felfutás időszakában ismét felmerült egy fővárosi székhelyű intézmény létesítésének igénye. Emiatt jött létre az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola (ma: Eszterházy Károly Katolikus Egyetem) Budapesti Kihelyezett Tagozata, amely az 1975/76. tanévben kezdte meg működését. A tagozat alapfeladatait is csak nagy nehézségek árán tudta ellátni, hiányoztak a megfelelő háttérintézmények (könyvtárak, laboratóriumok). Mivel az önállósulás feltételei hiányoztak, s például a természettudományi szakos hallgatók képzése is az ELTE-n történt, a Kihelyezett Tagozatot megszüntették, és 1983. január 1-jétől az intézmény az ELTE negyedik karaként működött tovább. A kar életében fontos változást hozott az a művelődésügyi miniszteri döntés, amely szerint a Pest megyei tanárhiány enyhítésére 1987. szeptember elsején megindult az oktatás a gödöllői képzési helyen. 2003-ban az egyetemen bekövetkezett szervezeti átalakítást követően a kar megszűnt, feladatait az ELTE Tanárképző Központ vette át.

Egyetemünkön 1929-ben, Lukonich Imre vezetésével alakult meg az elsősorban a szomszéd népek, az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak történetével foglalkozó Kelet-Európa Története Tanszék, illetve 1934-től a Kelet-Európa Intézet. 1953-ban az Intézet két önálló szervezeti egységre bomlott: a Szovjetunió Története és a Népi Demokratikus Országok Története Tanszékre E két tanszéket 1957-ben ismét összevonták.