Egyetemünk nemzetközi hírű: sok külföldi diákot képez, országhatárokon átívelő szakmai kapcsolatokat tart fenn, valamint más országok egyetemeinek, konferenciáinak és kutatóintézeteinek látogatására ösztönzi oktatóit, hallgatóit. Bár ez a nyitottság mindig is jellemző volt intézményünkre, alapvető tulajdonságává 1962 után vált, amikor önálló egyetemmé alakult. Míg korábban évente 6–9 idegen állampolgárságú diák óhajtotta itt végezni tanulmányait, az 1970-es évektől már ötven. Többségük a baráti szocialista, illetve a Szovjetunióval szövetséges afrikai és ázsiai országokból jött, de bővült a nyugati államokból (Egyesült Államok, Kanada, NSZK stb.) érkezők aránya is. A külországiak között találjuk a határon túli és az anyaországból elszármazó családokban született magyarokat is.
Az 1980-as évekre kölcsönös testvérintézményi kapcsolatok alakultak ki többek között a berlini Humboldt Egyetem Állattenyésztési és Állatorvosi Szekciójával, a bécsi Állatorvostudományi Egyetemmel, a kassai Állatorvosi Főiskolával, a Moszkvai Akadémia Állatorvostudományi Karával vagy a varsói Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karával. Oktatóink megismerkedhettek a tudományág külföldi szakértőivel: kiadványokat cserélhettek, közösen publikálhattak, közösen kutathattak, részt vehettek egymás tudományos rendezvényein. A hallgatók cseregyakorlatokon kamatoztathatták az országok és intézmények közötti szerződéseket. A 30 napnál tovább tartó külföldi tartózkodáshoz akkoriban indoklásra volt szükség, ezért egyértelművé kellett tenni, vajon szakértői megbízásról, ösztöndíjas tanulmányútról, esetleg külföldi munkavállalásról volt-e szó. Szakértői megbízásokat a FAO (Food and Agriculture Organization – Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet) és a TESCO (Nemzetközi Műszaki-Tudományos Együttműködési Iroda) szervezetén keresztül kaphattak az érintettek.
A kapcsolatépítés a rendszerváltás után vált zavartalanná és gördülékennyé, mivel eltűntek az addigi politikai akadályok.
[200 éves a magyar állatorvosi felsőoktatás. 1787–1987. Szerk. Holló Ferenc. Bp. 1987. 188–194.]